Könyvsorsok – A róka és a farkas meséje

De mit jelent tulajdonképpen ez a frappáns, viccesnek vagy akár önironikusnak szánt kifejezés? Ahhoz, hogy pontosabb képet kapjunk róla, illetve a Pelevin-jelenségről, az orosz sztárszerző egy másik nyilatkozatát érdemes fölidéznünk, amelyben arra a riporteri kérdésre válaszolt, vajon a kortárs orosz irodalom jól tükrözi-e az orosz valóságot. A beszámolók szerint Pelevin kért egy pohár bort és némi időt, hogy mire elfogyasztja az italt, felelni tudjon. Híres szűkszavúságával aztán annyit mondott csupán, „először azt kellene meghatároznunk, mit értünk valóságon”.

Máris van egy lehetséges fogódzónk, mit takarhat a „turbórealizmus” kétségtelenül kevéssé irodalomtudományos kifejezése. Pelevin terjedelmes regényeiben – ritkaságszámba menő élő megszólalásaival szemben prózája bőbeszédű, mégis lényegre törő, sűrű szövésű irodalmi anyag – az egyik legfontosabb kérdés, hogyan ragadható meg, egyáltalán miként értelmezhető a körülöttünk lévő, mind szürreálisabb és bizonytalanabb világ, amelyet röviden valóságként emlegetünk, és ez a legfőbb kérdés határozza meg utána az összes többit: a modern orosz nagyváros, a társas kapcsolatok, a szerelem, a munka, sőt az irodalom történetének a mibenlétét is (mint azt a talán legagyafúrtabb, legösszetettebb művében, a Tolsztojt, azaz T. grófot főszereplővé avanzsáló T.-ben extravagáns módon megmutatja).

A valóság kérdése Pelevinnél szinte mindig valamilyen szimulációs jelenséggel kapcsolódik össze, az egyes karakterek legtöbbször világuk szimulakrum-jellegével szembesülnek. Ennek a szimulációnak a legfőbb jegye – ahogyan az az említett T.-ben is világossá válik – a francia filozófus, Jean Baudrillard szimulakrum-leírásának megfelelően az, hogy a szimuláció olyan valóságot hoz létre vagy másol, amelynek az eredetije már nem föllelhető, vagy nem hozzáférhető. Pelevin Moszkvája és orosz vidéke, játszódjék a cselekmény a nagyjábóli jelenben vagy a nem túl távoli jövőben, megőrzi az orosz „valóság” minden bizarr aspektusát, miközben létrehozza annak rendkívül egyedi, karneváli tükrét, amelyben minden egy picit elmozdul, kizökken, átalakul vagy más szemszögből tárul föl. Egy ilyen körvonalak nélküli valóságban előfordul, hogy az orosz nagypolitikát meghatározó figurák is szimulációs folyamatok révén állnak elő (például nagy sikerű korai munkájában, a Generation P-ben, de az egyik legutóbbi, meglehetősen szövevényes szimulációs hálózatot fölvillantó regényében, az iPhuck10-ben úgyszintén), és persze az emberek szerelmi-szexuális élete is radikálisan eltolódik a fiktív, szimulált kalandok világába, aminek köszönhetően a hagyományos magánélet momentumait a csúcstechnológia teszi elavulttá vagy zárójelezi (lásd az imént szóba hozott iPhuck10 mellett a szintén karneváli, ugyanakkor humoros és szatirikus S.N.U.F.F.-ot).

Az én egyik személyes kedvencem Pelevintől az eredetileg 2004-ben kiadott, magyarul pedig nem sokra rá, 2006-ban Bratka László fordításában megjelent regény, A Metamor Szent Könyve. A mű a talált kézirat alaphelyzetére épül, a kéziratot tartalmazó laptopra a moszkvai Bitca-parkban bukkannak rá egy női ruhadarabokat tartalmazó táska mellett, miután többen bejelentést tesznek egy különös, égésnyommal járó jelenségről. A hátrahagyott kézirat címe egyúttal a regény címe, amelyhez egy rendőrparancsok, egy irodalomtudós és egy karaokeműsor vezetőjének közös előszava tartozik, egy (ön)ironikus jegyzet, amely már az első oldalakon szó szerint és átvitt értelemben is idézőjelbe teszi az utána következő mintegy 420 oldalt.

Ahogy Pelevinnél szinte mindig, úgy ezúttal is nyelvi megkettőződésekkel, sőt megsokszorozódásokkal indul a történet. Ily módon a regény hamar világossá teszi, hogy nemcsak a pontosan meghatározható körvonalait vesztett valóság multiplikálódik, hanem az azt értelmező nyelv is. A szavak etimológiájával és a jelentések komplexitásával való – olykor Heidegger hasonló eljárásait idéző, nyelvtörténeti és nyelvteremtő – játék egyszerre gazdagítja és bizonytalanítja el a szöveg jelrendszerét, hiszen a hagyományos, bevett jelentéseket át- meg átszövik, felülírják és újrakódolják az új jelentések, illetve ezeknek a jelentéseknek az összekapcsolódása olyan diszkurzív folyamatokat előállító rendszerekkel, mint mondjuk a politika, a gazdaságtan, a médiakultúra, a technológia, a fogyasztói társadalom, a filozófia és a metafizika, vagy az intimitás, a szerelem és a hit. A szóban forgó regény elbeszélője az A-Huli nevű rókametamor, egy örök életű átváltozóművész, aki az ezredforduló utáni Moszkvában hamvas prostituáltnak kiadva magát, magas rangú, romlott férfiak szexuális energiáját lecsapolva keresi a kenyerét, és tesz mind nagyobb erőfeszítéseket azért, hogy ne csupán saját helyét lássa meg a kortárs orosz kavalkádban, de rájöjjön arra is, mi annak az illúziónak a természete, amelyben benne ragadt.

Az emberi külsőt öltő rókametamor rókafarkával bocsát káprázatot a gyanútlan ügyfelekre, és ez a trükk a sztoriban hasonlóképp működik, mint A-Huli elbeszélésének nyelvi multiplikációi. A szerteágazó, párhuzamos gondolatfolyamok olyan elágazásokat hoznak létre, amelyek a valóság eltérő interpretációit adják, és eközben a regény fölépíti az orosz mese- és mítoszvilág, valamint a mítosztalanított kortárs orosz miliő párhuzamos konstrukcióját, amelyben egyszerre vannak jelen ugyanazok a mesei és valóságos elemek. Amikor A-Huli megismerkedik a KGB utódszervezeténél, az FSzB-nél dolgozó Szásával, akiről kiderül, hogy farkasmetamor, és tanúja lesz, milyen farkasüvöltő rituáléval nyerik ki a kőolajat a behavazott puszta mélyéről, az említett komponensek hirtelen narratívába rendeződnek: „De az oroszok mégis szeretik az országukat, íróik és költőik pedig ezt a rendet hagyományosan ahhoz hasonlítják, hogy a mesebeli óriás lábán súly van – másképp, úgymond, túl gyors száguldásba kezdene... Jaj, nem tudom. Már régóta nem látni semmiféle óriást, hanem csak az olajvezetéket (...) Néha azt hiszem, hogy az orosz létezés egyetlen célja: csövet vezetni a behavazott pusztaságban, igyekezvén geopolitikai értelmet találni ebben, és fellelkesíteni vele a kis népeket.”

A-Huli szerelme Szásával persze más következtetésekkel (és következményekkel) is együtt jár, a szerelmi párbeszéd pedig megnyitja az utat a metafizikai diskurzus számára. Ebben a rétegzett beszédrendben aztán felbukkannak és szót követelnek a filozófia- és irodalomtörténet ismert figurái, de a popkultúra emblematikus alkotásai (például a Mátrix) is, hogy hozzájáruljanak nemcsak egy merőben új szituáció, a szerelem értelmezéséhez, de rajta keresztül a létezés természetének megismeréséhez. Paradox helyzet tehát, ahogy épp az anyagi-testi tapasztalat írja át mindazt a szellemi tartományt, amely a valósághoz való testetlen kapcsolódás eseményeit – például a rókametamor szexualitását – eladdig meghatározta és irányította. A mese valósága, illetve a valóság meséje Pelevin feledhetetlen regényében ebben a szituációban rendeződik újra, olyan körkörösséget teremtve, amelyben az egyes szálak nem elvarrhatók. Az uroborosz (a saját farkába harapó kígyó) vissza-visszatérő képzete és a kör alakzata így tehát a regény, egyúttal pedig az olvasás mestertrópusa lesz. Érdemes visszatérni hozzá.

L. Varga Péter