Könyvsorsok: A Finnugor vámpírom

Aztán elérkezett a könyvbemutató ideje, egy laza szövegvázlattal a zsebemben elutaztam Budapestre, és a szerző, a szerkesztők és néhány érdeklődő jelenlétében elkezdtem beszélni a produkcióról. Egy feltételes módú narrációt választottam, amely arra épült, hogy milyen stratégiákkal közelíthetünk a regényhez, és mindegyikhez hozzárendeltem egy idézetet. Ezek alapján említettem meg például a mű imaginációs eljárását (amely a referenciákkal való játékot eredményezi) és szövegközi utalásrendszerét (amely nem korlátozódik a vámpírhagyományra), ezek részletekbe menő felfejtésétől azonban azért tartózkodtam, mert – bár igen elterjedt kritikusi hozzáállást reprezentálna – mechanikussá és parttalanná tette volna a vállalkozást.

Majd feltettem egy kérdést: nem lenne-e érdemesebb inkább valamilyen összefüggést keresni a szakirodalomban, és abból indítva bemutatni a kötetet. Kiváló munkák állnak rendelkezésünkre. Nagy tehát a kísértés, hogy a vámpírizmus recepciótörténetének közbeiktatásával közelítsünk a regényhez. Hogy ezt mégsem tesszük, annak több oka van. Egyfelől elmondható, hogy a vámpírizmust szimpla tematikaként felfogó vállalkozások horizontjában mindössze arra a következtetésre juthatnánk, hogy igen, ez egy újabb vámpírsztori. Másfelől az ide vonatkozó szövegeket elemző interpretációk általában nem mutatnak túl az adott alkotások kérdésirányain. Harmadrészt az iménti kettő kombinációját megvalósító értelmezések kapcsán felvethető, hogy eredményeik mennyiben alkalmazhatók a Finnugor vámpír megközelítésére.

Ezek az elkerülő manőverek aztán mégis kiadtak egy megközelítési útvonalat, amely a Finnugor vámpír lényeges olvasatlehetőségére világított rá. Eszerint Szécsi Noémi regénye szétírja a vámpírdiszkurzus komponenseit, és a hagyomány szempontjából paradoxnak tűnő vámpírimágót működtet. Vegyük például a vámpírnagymamát. Koporsóban alszik, képes denevérré változni, vérben fürdik, orvul támad, éjszaka szedi áldozatait, nem érez ízeket, patkányokat tart. Viszont nem lakik romos várkastélyban, látszik a tükörben, horrorgyűjteménye van, „fedőtevékenységet” folytat: dolgozik, terepmunkát végez. A történet főhőse, Voltamper Jerne (az unoka) egyszerre tanulja és éli ezt a furcsa szokásrendet, miközben identitása nem rögzített, neme kérdéses, a vámpír figurája és működésmódja pedig éppen ennek a definiálhatatlanságnak lesz a keretrendszere. A mintázat több részlete szintén a beleírás és kitörlés elvére mutat vissza, például: „A vámpírlét kívülről csupa csillogás, de van pár gusztustalan velejárója.” A folytonosan átrendeződő vámpíremlékezet és a kortárs nagyvárosi környezet kollázsa ugyancsak erősítheti észrevételünket: a regény a vámpírtematika értelmezettségét ötvözi az erről való jelenkori írás produktív technikáival.

A bemutató után néhány hónappal megjelent az előadásszöveg szerkesztett változata a Bárkában, és egy rendezvényen Elek Tibor főszerkesztő azt mondta róla, hogy definiálhatatlan műfajú, vagyis lényegében ez a bemutatószöveg is hibridizálódott. Telt-múlt az idő, és menet közben Szécsi Noéminek sikerült az, ami szinte senkinek: a Finnugor vámpír két kiadást ért meg a JAK-füzetek sorozatban, majd megjelent keménykötésben is. Tíz évvel az első megjelenése után újra elő kellett vennem a művet, mert a vámpírizmusról szerkesztettem egy tanulmánykötetet, és szerettem volna, ha a kiadványban a témával kapcsolatos ritkább jelenségek mellett a Finnugor vámpír is szóba kerülne. Végül Németh Zoltán tanulmánya mellett döntöttem, illetve magam is érintettem a regényt egy hosszabb eszmefuttatás részeként. Az éjszaka gyermekei összeállításával egy időben az egyetemi óráimon is egyre többször került elő Szécsi Noémi regénye, amely többször is kiállja az újraolvasás próbáját.

Igen összetett a regény például abból a szempontból is, hogy a történetben a fellazított klisérendszer műfaji reflexiókra épülő paralelizmusokkal kereszteződik: a vámpír nagymama a vámpírdiskurzus kelléktárát szidja, például Drakula „nem túl hozzáértő vámpír”, „Ez vámpír? Csak szeretne az lenni. Nevetséges” stb. Meseíró, a 2. részben regényíró unokája, az elbeszélő pedig a mesehagyományt, például: „a határozottan tökkelütött Micimackótól egyszerűen behányok”, a Kisherceg „egy töketlen nyálinger”, illetve Rohadt állatok címet kapja a kézirata stb. A két szólam találkozási pontjaként is értelmezhető vámpírmese ugyanúgy „dögunalmas meseként” aposztrofálódik, mint ahogyan az állatmesékről is rendre az derül ki: „Az antropomorfizmus a képzelet halála.” Ugyanakkor a két szálat a regény egymásban tükrözteti, és ezzel a kontextusok közötti oszcillációval is felszabadítja a paródia szétpörgető erejét.

Pár évtized alatt elképesztően átrendeződöttt a vámpírdiskurzus. Így egy-két évvel ezelőtt, amikor ismét elővettem a Finnugor vámpírt, hogy alakítsak valami a Vérkörök című írásomon, felfrissítsem a Médiumközi relációk szerkesztésekor, a szöveg újabb rétegeire lettem figyelmes. Ez nemcsak a Hétköznapi vámpírok ügyes konstrukciójának és sikerének köszönhető (messze vagyunk már a Twlilight-féle kisiklásoktól), hanem valahogy a politikai környezet megváltozásával is összefügghet. 2002-ben is jót mulattam például azon a részleten, amely szinte esszenciája lehetne Szécsi Noémi multiplikatív prózatechnikájának, mostanság pedig igen vegyessé vált ez az érzés.

„Fiam, ez nem parodisztikus túlzás [mondja a nagymama]: amikor megláttam a nemzeti lobogót a reptéren, könnyek gyűltek a szemembe. Piros, mint a vér, zöld, mint az epe – boldog, aki itt szív.” E kijelentést elemezve visszajuthatnánk a nyelv kitüntetett szerepéhez, a többértelműségek, széthangzások („szív” vért, illetve rossz neki) funkciójához, de talán mégis érdekesebb, hogy ez a példa is mutatja, a Finnugor vámpír az ilyen helyeknek köszönhetően képes megújítani az olvasói érzékelést. Ennek a nyelvjátéknak ma valószínűleg más a felhangja, mint a megírásakor volt, de ennek és az ehhez hasonló látásmódnak tulajdonítható, hogy Szécsi Noémi alkotása egyszerre lehet a popkultúra-kutatás tárgya és a szépirodalmi igényű szövegformálás példája. Egy kreatív hibrid a nőirodalom élvonalából.