Könnyen emészthető, de nem unalmas

Gebedjek meg, ha a modern költők nem sajnálkoznak néha amiatt, hogy verseiket lehetetlen megzenésíteni, vagy ha igen, akkor csak mindenre elszánt punkbandák próbálkoznak vele. A dallamok szárnyán ugyanis jobban terjeszthető („kommunikálható”) a költészet, sőt esetenként közepes, vagy urambocsá gyengébb verseknek is szárnyakat adhat a megzenésítés. A Borostyán együttes érdemei e tekintetben számosak, ám most ne a „dalszövegekkel” foglalkozzunk, elvégre ízlések és pofonok...

A Rév-Komárom vára című CD lassan győzte le a Komárom–Kassa távolságot, mire kézhez kaptam a lemezt, hallottam már egy-két dalt róla a rádióban, és konstatáltam, hogy egyaránt hallgathatók hangkuliszszaként és koncentráltan odafülelve. Ilyesmi pedig csak a finoman hangszerelt, tiszta, elegáns, kiegyensúlyozott dalokról állítható. A lemez szerzői kiadásban jelent meg, elég nagy kár, hogy kis hazánkban nem akadt kiadó, amely vállalta volna a dolgot. Betegre ugyan nem kereste volna magát, a zenekar utaztatásával azonban talán megtérült volna a befektetés, mert az ilyen produkciókat utaztatni kell, legalábbis normális országokban ez így szokás. A megzenésített versek igazi „boom”-jának lehettünk tanúi az utóbbi években, és itt nem csak a Kalákára gondolok. Az akusztikus műfaji karámokban tipródó zenészek rájöttek, hogy kitörni csak a zene és az irodalom egymásba csillantásával lehet. Ráadásul ezek a próbálkozások többnyire lelkes fogadtatásra találnak az iskolákban, feltéve, ha a tantervben szereplő költőket választanak maguknak az előadók. Nos, a Borostyán legújabb anyagát nem lehet bántani, annak ellenére, hogy az első számok hazafias hevülete kissé megijesztett (Jókai szelleméhez, Szent István királyhoz, Rév-Komárom vára). A magyarázat a borítóról olvasható le: Millennium 2001, támogatta többek közt az Illyés Alapítvány. Tiszta sor. Csontos Vilmos pacsirtás verseivel hiába pályáztak volna. Csontos Vilmos egyébként öt szerzemény „szövegírója”, és ezek a lemez legüdébb felvételei. A Kulcsár Ferenc-versek megzenésítése szerintem némiképp erőltetett, a nyersanyag valahogy nem fér bele a dallam kereteibe, minduntalan szétfeszíti őket.

Egészében véve elmondható, hogy a Borostyán CD-je könnyen emészthető, de nem unalmas, egységes, de nem egyhangú. Nagy László zeneszerző nem élősködik a költőkön, mindig hozzáteszi a magáét, a hangszerelésben igyekszik puritán maradni, ám jól kiaknázza az emberi fül alapvető zenei hangoltságát, amely nálunk, magyaroknál meghatározza a nyelvhez való viszonyt. Többnyire klasszikus harmóniák, középtempós vagy lassú, megmunkált dalok követik egymást. Nem pörgetnek fel, nincsenek tele meglepő ötletekkel, mégis működik a dolog, mert érződik rajta a sok munka, ám mégsem válik görcsössé. A versek megzenésítésének mára kifejlődött toposzait úgy használják Borostyánék, mint valamiféle egyezményes nyelvet, igen, értjük egymást, ám mégsem érezzük magunkat keresztény zenei fesztiválon. A refrének után többnyire a furulya szólózik, a cselló felelget neki, diszkrét gitáraláfestéssel, és minden dalban markáns vezérdallam bontakozik ki, megsegítve a néhol közepes versüzenetet. Nem értem, honnan ez az elszántság, ez a tanítani-nevelni akarás, miért nem játszanak ezek a fiatalok reneszánsz zenét vagy disztingvált popzenét. E kérdésre talán Csontos Vilmos Veletek vagyok című versének dalba foglalása ad megfejtést. A felvétel elején Benkő Géza színművész szavalja el a verset, majd a Borostyán-féle feldolgozás következik. Amit hallunk, az színtiszta műhelylátogatás, kevesen vállalkoznak ilyesmire. A hallgató betekinthet a kulisszák mögé. Dalra ritkán bíznak ennél többet.