Komfort és perfekcionizmus

Budapest. Továbbra is zökkenőmentesen dübörög a 23. Sziget fesztivál, megérkezett a hétmilliomodik látogató is, aki állandó belépőt kapott. A koncertek pontosan kezdődnek, a hangulat a harmadfokú hőségriadó ellenére remek, főleg este nyolc után, amikor már levegőt is lehet kapni.

Az írásos feljegyzések ritkán említik azokat az embereket, akik a fesztiválozók zavartalan szórakozását segítik, fáradhatatlanul és szinte láthatatlanul.

Akik értünk dolgoznak

A takarítók hatalmas „pinzettákkal”, úgynevezett parkőrbotokkal egyenként szedik fel a papírfecniket a földről, törölgetik az asztalokat, ürítik a hamutartókat. A jegyellenőrök mosolyognak a tűző napon és megköszönik, hogy az ember odanyújtja nekik karszalagos csuklóját. A biztonsági őrök udvariasak és készségesek, egyikük például többször elnézést kért, amiért nem engedhet be a tiltott zónába, majd hosszú keresgélés után kiterelte nekem a riportalanyt, pedig elküldhetett volna a búsba is.

Bár a sátrakban reggel 9 óra után már nem lehet megmaradni, soha ilyen komfortos nem volt még a Sziget. Általában véve keveset kell foglalkoznia az embernek a túléléssel. Még mosoda is van, és a fogkefétől a ceruzaelemig mindent lehet kapni. A folyó vizes konténervécék és a mobilvécék mellett idén kilenc olyan centrumot is kialakítottak, ahol egyenként 45-50 kivilágított illemhely található, vécépapírral és állandó takarítószemélyzettel, ami még a kórházakban is ritkaság.

A főbb útvonalakra műanyag burkolatot fektettek, néhány utat „fémszőnyeggel” borítottak. Az állandó közvilágítás mellett 60 kilométernyi díszkivilágítás nyűgözi le a szemet, lampionokból, izzósorokból, tükörgömbökből. Ezért is mondják a külföldiek, hogy nem is annyira a program, mint a helyszín atmoszférája vonzza őket az Óbudai-szigetre.

Zene füleimnek

Az általam eddig látott fellépők zöme igyekezett tetszeni, élményt nyújtani, nyomot hagyni a szívben. Egy fesztivál erről is szól: a fanatikus rajongók mellett a véletlenül odavetődők becserkészéséről, megfertőzéséről. Én például szerdán kétszer is padlót fogtam, először egy magyar zenekar koncertjén.

A Halott Pénz dalait nagyjából ismertem, tudtam, hogy sikeresek, de azt nem gondoltam, hogy Marsalkó Dávid és Járai Márk csapata ennyire jól szól élőben. Tulajdonképpen csak azért mentem a magyar fellépők színpadához, hogy megnézzem, mennyien kíváncsiak a magyar fellépőkre egy olyan fesztiválon, ahol a hetijegyesek kilencven százaléka külföldi, és csak a magyar napijegyeseknek köszönhető, hogy az arány nagyjából 50-50 százalék. Nos, nem fértem be a ponyva alá, sokáig az útról nyújtogattam a nyakam csodálkozva. Aztán közelebb vergődtem a tömegben, és igazi őrjöngést láttam a színpad előtt. A tizenéves fiatalok kórusban ordították a dalok szövegét. Úgy tűnik, ez a zenekar valamit nagyon telibe talált. Nemcsak a szövegek szellemesek és szerethetők, hanem a zene is abszolút naprakész. Ráadásul a keverőpult mögött egy lány állt. Ilyet én még nem láttam, hiszen a férfiak mindenütt a világon úgy gondolják, ehhez csak ők érthetnek.

A másik nagy élményem az amerikai SOJA zenekarral való véletlen találkozás volt. A sziget.hu-n az állt, hogy ez Virginia állam legjobb reggae-zenekara, amit én a helyükben kikérnék magamnak, mert itt sokkal többről van szó. (Olyan ez, mint mondjuk a „Losonc legjobb krimiírója” meghatározás.) Még aznap éjjel minden hozzáférhetőt elolvastam róluk a neten, tényleg nem akármilyen sikereket értek el 1997 óta. Stílusuk a műfajon belül eléggé egyedi, a hangzást például szaxofonnal vagy trombitával erősítik, a roots reggae hagyományait tiszteletben tartva. Az énekes-gitáros Jacob Hemphill végigmosolyogta a koncertet, mintha közeli hozzátartozóinak zenélne. És egy pillanatig tényleg azt hittem, ott az anyukája. Az első sorban ugyanis egy bőven hatvan fölötti, ősz hajú, SOJA-pólós hölgy csápolt és őrjöngött. A tömeg üdvrivalgásban tört ki, valahányszor megjelent a kivetítőn, Jacob pedig a telefonjával videózta őt a színpadról.

A nagyszínpad ászai

Szednem kellett a lábam, hogy elérjem a várva várt nagyszínpados Alt-J-koncert kezdetét. Rájuk főleg azért voltam kíváncsi, mert köztudottan perfekcionisták, és interjúikban epésen fikázzák mások produkcióit. Nos, a szerdán hallottak alapján erre minden joguk megvan. Gyönyörűen énekelnek három szólamban, a hangzás kifogástalan, a dobszerkó szokatlan hangolása néha egészen éterivé teszi a zenéjüket. A kiállásokat követő „össztűz” pontos és hatásos, a dalok pedig, amelyek lemezen számomra kissé túl sterilek és kicentizettek, élőben ellenállhatatlanul húzósak. Egy problémám volt csak, illetve kettő. Ez szerintem tipikusan az a fajta zene, amely fedett helyszínen működik igazán. A koncert elveszett a hatalmas térben.