Komámasszony, szlovák stukker!

Öt férfi, öt társadalmi prototípus (egy alvilági figura, egy lecsúszott nemes, egy értelmiségi, egy csizmaszagú parasztember és egy szolgalélek), plusz egy kézről kézre járó pisztoly. Vagyis: akinél a stukker, azé a hatalom. S mivel mindig valaki másnál van, a felállás, a helyzet is folyamatosan változik. Egy ablak nélküli, bezárt helyiségből kellene kijutniuk, a kulcs bent lóg, felakasztva, de akinél a revolver, az mindig megakadályozza, hogy négy társa közül bárki is megszerezze.

A vizsgaelőadásból, még mielőtt kultuszelőadássá vált volna, 1997 őszén a nyitrai színházi fesztivál díjazott produkciója lett. Az évad felfedezése kategóriában ezt hozta ki győztesként a szakmai zsűri. Az előadás rendezője, Peter Mankovecký tizenhárom évvel a bemutató után azt mondja: számára is igazi felfedezés volt Görgey Gábor kiváló, azóta is időszerű darabja.

„Tanársegédként dolgoztam Martin Huba és Emília Vášáryová évfolyamában a főiskolán. A harmadik évben Anouilh Zenekar című darabjának bemutatójára készültek a lányok, s mivel csak egy fiúra, a zongorista megformálójára, Nádasdy Péterre volt szüksége Martin Hubának, öt fiú nekem maradt. Megkérdeztem tőlük, ismernek-e olyan darabot, amely mind az ötüknek egyformán nagyon nagy örömet jelentene, ha eljátszhatnák. S akkor az öt fiú közül az egyik, Juraj Kemka, aki a főiskola előtt a turócszentmártoni színházban a műszakiak csapatában dolgozott, szólt, hogy őt nagyon megfogta a Peter Kováč fordításában és rendezésében megszületett Komámasszony, hol a stukker?, és ez épp nekik való lenne. Az előadást én is többször láttam, nekem is nagyon tetszett, így pontosan tudtam, miről beszél. Jurajnak a talpnyaló K. Müllerre fájt a foga, övé is lett a szerep, de a többiek, Vlado Kobielsky, Jakab Róbert, Marián Miezga és Lukáš Latinák is megtalálták a kedvükre való feladatot. Mivel a hatalombirtoklás mellett a barátságról is szól a darab, kapóra jött, hogy az öt fiú között akkor már nagyon erős lelki kapcsolat volt, és erre építeni tudtunk a próbák során. Fél évig dolgoztunk az előadáson. Egy hónapig mást sem csináltunk, csak olvastuk és értelmeztük a darabot, a rendelkező próbára két hónapot adtunk magunknak, és tizenkét főpróbát tartottunk. Mindent pontosan kidolgoztunk. Én azt a módszert találtam ki, hogy miután az első húsz oldalt színpadra állítottam, a következő három oldal megrendezését rájuk bíztam. Aztán hét oldalt megint én csináltam, majd a stukker átadását az értelmiségi és a vidéki nép egyszerű fia között ismét nekik kellett megoldaniuk. Újabb és újabb feladat elé állítottam őket. Helyzetgyakorlatokat kaptak. Nekem ez volt a második rendezésem, nagyon féltem, hogyan fog sikerülni. Elhívtam az egyik próbára Ľubomír Vajdičkát, aki tanárom volt a főiskolán, és kikértem a véleményét. Megnézte, és csak annyit mondott: »Nem kell félnetek!« Később aztán elárulta, egyáltalán nem lepte meg őt, hogy a bemutatón akkora sikerünk volt. Én ott és akkor közöltem is a fiúkkal, hogy ha jók és pontosak maradnak a színpadon, nyugdíjas korukig lesz egy közös előadásuk. Viccnek szántam, és tessék! Tizenhárom éve telt házas az előadás.”

A főiskola után egy évig Szlovákia különböző kaszárnyáiban játszották a darabot, hiszen a fiúk mint végzett színészek a Katonai Művészegyüttesben töltöttek egy esztendőt. A Fekete Hollóban ugyancsak egy évig volt műsoron a produkció, de ott már volt egy este, amikor egyetlen spontán nevetés sem hallatszott a nézőtérről, pedig akkor már a századik előadáson is túl voltak – folytatja Peter Mankovecký. – Csak éppen rutinszerűen játszottak. Emlékszem, tizenegy órás próbát tartottunk, hogy visszarázzuk az előadást az eredeti formájába. Senki nem háborgott, egyetlen színész sem kérdezte, hogy: »De miért?« Mind az öten szó nélkül tették, amit kértem tőlük. Az előadás erőssége abban is rejlik, hogy a lelke mélyén mind az öt fiú hozott valamit otthonról. Ami az ő esetükben Szlovákia öt, egymástól távoli pontját jelenti, és ezeket a színeket, ízeket képesek is megjeleníteni a színpadon. Ettől voltak olyan jók, eredetiek, kivételesek. És ez ma is átjárja ezt az előadást, amelyre még mindig annyian kíváncsiak, hogy a nézők szinte közelharcot vívnak a jegyekért.”

Miután az öt színész közül négy az Astorka tagja, Görgey Gábor darabját most már jó pár esztendeje ez a jeles pozsonyi színház tartja műsorán. Csehország több városába elvitték már az előadást, de nagy sikerrel vendégszerepeltek vele Fehéroroszországban, Szerbiában, Franciaországban, Ausztráliában és az Egyesült Államokban is.

„Én vagyok az egyetlen, aki vendégként játszik az előadásban – mondja Vladimír Kobielsky, aki a Nemzetiből jár át havi egy alkalommal az Astorkába. – Nagyon örülök, hogy mi öten továbbra is együtt játszhatunk, hiszen bárhogy alakultak is az életbeli dolgok, ez a darab továbbra is összeköt bennünket. Ezek az esték mindegyikünknek egyformán fontosak, és nemcsak a darab miatt, hanem mert utána elmondhatjuk egymásnak kínos-bajos ügyeinket, és akkor egy időre megint megnyugszunk egy kicsit. Amire mind az öten büszkék vagyunk: nem lett folklór az előadásból, igyekszünk őrizni a nívóját, ha valamelyikünk leszalad a kijelölt útról, a többiek azonnal figyelmeztetik, hogy vigyázz, ezt eddig nem így játszottad! Nem akarom piedesztálra állítani az előadást, de egy biztos: mindannyiunk életében igazi ünnepet jelent.”

Több mint tíz évvel a bemutató és több külföldi vendégszereplés után Görgey Gábor darabjának szlovák nyelvű előadását szeptember 20-án a magyar közönség is láthatja végre. Eszenyi Enikőnek, a Vígszínház igazgatójának a meghívására a Magyar Dráma Napján a Pesti Színház falai között elevenedik meg ez az izgalmas, abszurd és komikus helyzeteket váltogató lélektani játék, amelyet a szerző röviden csak úgy nevez: Ifjúságom édes madara. Harminchat éves volt ugyanis, amikor írta. Hogy még mindig ennyire időszerű a darab, nem az ő hibája. De hogy azóta is ez a legjobb magyar abszurd, ahhoz kétség nem férhet.

Nem mindennapi színházi élmény vár a budapesti nézőkre. Öt kivételes tehetségű ifjú szlovák színész játéka repíti majd őket a magasba.