Kocsmafilozófia haladóknak

Bödőcs Tibort egy ország szerette meg humoristaként. Már stand up fellépései is kitűntek az átlagból nyelvi megformátságukkal és igényes humorukkal, mégis szinte mindenkit meglepetésként ért első könyve, az Addig se iszik megjelenése. A kis könyv hatalmas siker lett, a Karinthy Így írtok tijét idéző rövid írások, ujjgyakorlatok pedig megmutatták, hogy Bödőcs stílusérzéke és irodalmi tájékozottsága valóban párját ritkítja. A folytatásra nem is kellett sokat várni, 2019-ben a Helikon kiadásában érkezett a Meg se kínáltak című regény. Bizony, az irodalmi karcolatok és paródiák után Bödőcs Tibor műfajt váltott: regénnyel jelentkezett, bizonyítván, hogy olyan könnyedén váltogatja a stílusokat, mint magyar oligarchák a postaládacégeket. Míg az Addig se iszik kissé eltávolodott a stand up sztorizgatós műfajától, az új regényben a szerző bőségesen kamatoztani tudja humoristaként szerzett tapasztalatait.

Minden magyar hungarikum

Azt azért tisztázzuk az elején, hogy ne klasszikus regényt várjunk. Inkább egy epizódokra épülő, pikareszkszerű művet kapunk, amelyben az egyes fejezetek csak lazán kötődnek egymáshoz, leginkább az elbeszélő személye köti össze őket. Magyar Oszkár festő és mázoló („Oszkár, tisztelettel, tőlem színes a világ”) egy kocsmapultnál próbálja leimádkozni Gyöngyike, a pultoslány bugyiját a szórakoztató sztorikkal.

Minden kocsmai látogatás egy rövid stand up és egy fergeteges történet. Az elbeszélői pozíció ilyen tálalása zseniális: Oszkár meglehetősen rendszeresen betéved egy (több) italra, és közben löki a szöveget. Nincs közbeszólás, nincs megszakítás, a nő reakcióját a történetekre mindössze Oszkár közbevetett megjegyzéseiből ismerjük meg. Egy végtelenül beszűkített elbeszélői pozíciót kapunk, mely egyúttal dekonstruálja minden egyes történet szavahihetőségét is, hiszen végeredményben mégiscsak egy notórius alkoholistát hallgatunk. Erre néha emlékeztetnünk is kell magunkat, mert Oszkár szövege valósággal letaglózó: mindenről van véleménye, mindent tud, mindent látott már, és nem is fél elmondani. Ahogy fogynak az italok, úgy tudunk meg egyre többet elbeszélőnk sorsáról, akiben – egyebek mellett – egy filozófus veszett el. „Tudom én, hogy jó lenne valamiben hinni, mert olyan ez a világ, mintha valaki szívességből csinálta volna bontott égből meg maradék tengerből egy szebb bolygó ledózerolása után, hat nap alatt, és csak a szigszalag, a bálamadzag, a gumipók meg az irigység tartja össze az életünket…”

Tűpontos látlelet

Ahogy elmerülünk Oszkár történeteiben, úgy rajzolódik ki a kádári, majd a rendszerváltás utáni Magyarország látlelete is, hol romantizálva, hol szinte visszataszító élességgel ábrázolva. Oszkár festőként mindenhova bejut: mázolt pártirodát, kuplerájt, templomot és nemzeti dohányboltot is, épp ezért semmi nem maradt rejtve a szeme előtt.„Keresztül-kasul festettem én már, ha jól számolom, három rendszert minimum. (...) Itt festőre mindig szükség lesz, mert mindig jönnek az új színek, mert minden korszaknak megvan a színe” – mondja.
Felemás világ ez, jobb sorsa érdemes emberek történeteivel. A Meg se kínáltak alapvetően szórakoztató könyv, de a szórakozás alatt itt szigorúan sírva vigadást kell érteni. Nevetünk, mert nem tehetünk mást: a viccesnek szánt történetek mögött családi drámák, alkoholba fojtott életek bontakoznak ki, melyekbe jobb nem belegondolni, mert a nevetés könnyen zokogásba fulladhat. Oszkár azonban senki felett nem ítélkezik, mindenkivel megértő. „Mert érthető, hogy itt mindenki hisztis, mert mi mindig a vajas felünkre esünk. (...) Én csak hátradőlök, és azon gondolkodom, hogyan festeném meg őket” – magyarázza a világhoz való hozzáállását Gyöngyinek.

A nyelv színe és visszája

Ha van olyan, hogy „bödőcsi nyelv”, akkor az sokkal letisztultabbá vált a második kötetre. A szóvirágok nem olyan harsányak, nem olyan túlzók, nem annyira öncélúak, mint korábban. Ugyanakkor a szerző a kötet vége felé már egyáltalán nem fogja vissza magát: a barokkos körmondatok, a jelzők és hasonlatok halmozása a csúcsra ér, néhol egyenesen fárasztóvá válik (persze, ez valószínűleg összefügg Oszkár állapotával). Ez az a pont, amikor megmutatkoznak ennek a nyelvnek a korlátai is: míg a könnyedebb témáknál és a visszaemlékezéseknél kitart a sodró lendület, addig a regény végén a szóáradat már-már maga alá temeti az olvasót. Oszkár fiktív fesményeinek címadása rendkívül ötletes, és ezek egyenként humorosak is (pl. A Babosdöbrétei Hímző és Zumba Kör végre átveszi a hatalmat az ország felett), de listaszerű felsorolásuk kissé fárasztóvá válik: itt látszik igazán, hogy az effajta elbeszélő nyelv milyen nagy mértékben támaszkodik a történetre. Kiszínezheti, ízesítheti azt – de helyettesíteni nem tudja.

A könyv vége felé felmerülhet az olvasóban az a kérdés is, hogy Oszkár művészettel kapcsolatos tipródása mennyire tekinthentő egyfajta önértelmező képnek, mely Bödőcs irodalommal való kísérletezgetését hivatott reprezentálni. Néhol kilóg a lóláb, néhány mondatnál mintha a humoristát hallanánk megszólalni a festő helyett: „...nagyon jó érzés, ahogy belelendülök, nekizuhanok és átélem. Nem okoskodom közben, (...) csak csinálom. Mert lehet csinálni nagyon elszállt absztrakciót, és lehet nagyon realistán is festeni, tök mindegy, mindkettő lehet igaz, ha őszinte.” Ki szólal itt meg, a művészi ambíciókat dédelgető festő vagy az irodalmi babérokra törő humorista? A döntés az olvasóra van bízva: ezek a mondatok ügyesen vannak elrejtve a történetben, annak keretében is tökéletesen értelmezhetők, így biztosat nem állíthatunk, csak a regény lett gazdagabb egy újabb értelmezési réteggel.

Szeretni kell...

Tökéletes köny-e a Meg se kínáltak? Biztosan nem. Néhol közhelyes, néhol ismétlésbe fullad, néhol suta megoldásokkal él. De ez ne tántorítson el senkit az olvasástól, ugyanis az apróbb bakikat bőven ellensúlyozzák a zseniális mikrotörténetek, nyelvi játékok és karakterek. Bödőcs legnagyobb erőssége, hogy töviről hegyire ismeri a magyar néplelket és a földet, ahonnan jött. Ismeri a hibáinkat, kicsinyességünket, nagyravágyásunkat, mégis képes szerethetően ábrázolni ezt a világot és az azt benépesítő alakokat. Igen, vannak közhelyek, de egy közhelyes világ közhelyes szereplőiről talán így lehet hitelesen írni.

Szeretni kell a képet, amiben benne vagy, és akkor szép lesz

– szól az ars poetica, ami áthatja a könyv minden lapját. Nem túl eredeti és nem túl mély, mégis felemelő a maga egyszerű módján. 



Bödőcs Tibor: Meg se kínáltak
Helikon Kiadó, 2019
197 oldal