Kiteljesedett végre a boldogsága

Őt a szakma és a közönség jutalmazta most meg, és tegyük gyorsan hozzá: megérdemelte, hiszen már főiskolás évei óta, 1964-től, tehát lassan hatvan éve van a pályán. Kollégái elismerik, a nézők szeretik. Ennek a bizonyítéka, hogy a közelmúltban a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja lett. Boldogságának fokát nem is tudja megfogalmazni, közli hangjában nem titkolt örömmel, meghatottsággal, a kiegyensúlyozott ember visszafogottságával.

Tényleg nem bántja, nem zavarja, nem fájlalja, hogy annyi évtizedes színházi, filmes és televíziós munkájáért még a Jászai Mari-díjat sem kapta meg?

Én remekül aludtam eddig is. Ahogy kinyílt a pályám Kárpáthy Zoltánnal, onnantól kezdve megszakítás nélkül érzem a közönség naponta megnyilvánuló, félreérthetetlen szeretetét. Ennél nagyobb elismerés nem létezik a színész számára. Ezt tartom a legnagyobb művészi díjnak. Az állami elismerések manipuláltak. Mondhatnék húsz-harminc feldíszített nevet, és megkérdezhetném, hogy ők miért és én miért nem, de épp miattuk nem érdekel a dolog. Én nem állok ki lelkesen egyetlen párt mögé sem. Én deklaráltan több párton kívüli voltam, vagyok és leszek, bár nagyon komoly véleményem van a világ alakulásáról, a magyarországi helyzetről. De soha nem csatlakoztam semmilyen párthoz. Attól jó a szakmai és magánéletem, hogy amint kilépek az utcára, és felülök a villamosra, biztosan találkozom a szimpátia valamilyen formájával. A legkülönbözőbb helyzetekben köszönnek rám és gratulálnak az emberek. De ezzel sem hencegek. Boldog vagyok, hogy a közönség most rám szavazott. Ha el lettem volna keseredve, vagy rossz érzésem lett volna amiatt, hogy semmiféle állami kitüntetésem nincs, ez a friss elismerés most mindenért kárpótol.

Elárulja, hányas cipőt hord?

Negyvennégyest.

Akkor nem él nagy lábon.

Tizennyolc éves az unokaöcsém. Neki negyvennyolcas a lába. Fiatalemberként nekem is mondták, hogy hú, de nagy lába van! Akkor igen! Pedig nem volt ritkaság a negyvennégyes, csak nem volt általános. De miért kérdezte?

Hogy tudjam, élt-e valaha nagy lábon a Várkonyi-filmek romantikus hőse. Vagy akár az Abigél vonzó hadnagya, Kuncz Feri.

Ha egy gatyám volt, én azzal is elvoltam. Nem voltunk szegények, de nem is kényeztetett el bennünket a sors soha. Három testvérem közül már csak kettő él. Apám hároméves koromban meghalt. Anyám már az ötvenes években egyedül nevelt bennünket. Négyünket, egy fizetésből. De mindenünk megvolt. Nem éreztem azt, hogy nekem miért nincs például márkás tornacipőm. Az volt természetes, ami volt. Azzal is megelégedtem. Nevelés kérdése. Mindig annyi volt az igényem, mint amennyi a lehetőségem. A testvéreimnek is mindig rendben volt az életük. Soha nem voltunk hú, de gazdagok, de az sem volt, hogy nem tudom megvenni, amit akarok. Ha megdolgoztam valamiért, megvettem. De nem ez jelentette a boldogságot.

Hány éves volt az édesanyja, amikor magára maradt a gyermekeivel?

Harmincegy. A két húgom már megvolt, a harmadik apám halála után egy hónappal született. Hogy miképpen élte meg ezt az anyám? Ott állt egy gyerekkel a hasában apám temetésén. És nem ment újra férjhez soha, pedig nagyon szép asszony volt. De a négy gyerek és a férje emléke sokkal többet jelentett számára.

Addig a napig, amíg el nem hagyta a szülői házat, milyen volt négy nő között felnőni?

Nem volt könnyű. Ott nekem volt a legkevesebb szavam. Rám úgy hatott a női környezet, hogy mindenért meg kellett küzdenem. Nem babusgattak. Anyám nagyon szigorú volt. Női és férfimunka között nálunk nem volt különbség. Mindenben helyt kellett állnom. Ugyanúgy takarítottam én is, mint a lányok. Nem volt olyan, hogy az egy szem fiút kímélni kell, vagy kiszolgáltak volna. Nem volt megkülönböztetés. Anyám mozi-üzemvezetőként dolgozott. Nem kapott nagy fizetést. Kilencszáz forintból nevelt négy gyereket, és mind a négyen nagyon jól helytálltunk az életben. Nem kallódtunk el, diplomások lettünk.

A mozi pedig egy életre beszippantotta.

Sok barátom járt velem oda. Anyám természetesen őket is ingyen beengedte. Nem tudom pontosan megfogalmazni, hogyan indult el az érdeklődésem a színészi pálya iránt, de az biztos, hogy lényegesen több filmet láttam, mint bárki más a korosztályomból. Diákkoromban rengeteget jártam színházba is. Mentem magamtól is. De a mozi mindennapos program volt. Suliból ki, napközibe be, aztán anyámhoz a moziba. Előfordult, hogy ő gyorsan hazaküldött, de a gépészek titokban beengedtek, és nézhettem olyan filmeket is, amelyeket anyám nem engedett. Volt is ebből balhé, amikor rajtakapott. Mars haza! És futottam.

Lehet, hogy ez az élmény is hozzájárult ahhoz, hogy a romantikus hősök ideális megtestesítője lett?

Nem fogalmazódott meg bennem akkor, hogy én is ilyen romantikus hős szeretnék lenni, de tudat alatt nyilván vonzott a dolog. A Királylány a feleségem természetesen nekem is a nagy kedvencem volt. Gérard Philipe és Gina Lollobrigida! Mindketten lenyűgöztek.

Tizenhét évet töltött a Vígszínházban, de már régóta szabadúszó. Megdobban még a szíve, ha elmegy az épület előtt?

Határozottan. A Vígszínházhoz való érzelmi kötődésem egy cseppet sem változott. Nem fáj, hogy eljöttem, mert nem a Vígszínháztól jöttem el, hanem egy megváltozott közegből, ami Várkonyi Zoltán halálát követte, aki a főiskola után szerződtetett oda. Nem minősítem a későbbi helyzetet. Nem rosszabb lett, csak más. Várkonyi életében egységes volt a társulat. Az ő személye megkérdőjelezhetetlen és megtámadhatatlan irányt jelentett. Érdekszövetségek alakultak. Én nem voltam egyik klikk tagja sem. Rá kellett azonban jönnöm, hogy már nem annyira számítanak rám, mint korábban.

Kevesebbet játszott?

A Sanda bohóc című Füst Milán-regény nyomán készült darabban Bilicsi Tivadar is, én is pár mondatot kaptunk. Addig jókat játszottam. Hirtelen vált méltatlanná a helyzet. Egy értelmetlen mondat után mentem vissza a takarásba. Ott kuporogtunk ketten, Bilicsivel a következő jelenetre várva. Akkor már éreztem, hogy nekem innen tovább kell állnom. Évek óta hívtak a József Attila Színházba, hogy szerződjek oda. Átmentem. Nem kellett volna. De úgy gondoltam, a Vígszínházon kívül is van élet. Kazimir Károlynál vendégeskedtem a Körszínházban, nagyon jó szerepekben. Szerencsére nem a lila korszakában találkoztam vele. Nyugodt és bölcs volt már akkor. Nagyon jó hét évem volt nála. Amikor elment nyugdíjba, továbbálltam. A csábító szabadúszást választottam. Azóta is szabadúszom. Bejött. Nem bántam meg a döntésemet. Elérhettek volna megalázó helyzetek. Így viszont jókat játszottam. Ha tag lettem volna valahol, nem kapom meg három helyen a My Fair Lady Higgins professzorát. Utánanéztem, sehol a világon senki nem játszotta ennyiszer. Maximilian Schell, a világhírű osztrák színész is csak két rendezésben. Egészséges hiúsággal mondom, hogy hálás szerep.

A népszerűségét, a közönség sokszor túláradó szeretetét hogyan tudta kezelni?

A Kárpáthy Zoltán és az Egri csillagok után zsákszámra kaptam a leveleket. A lánytestvéreim bontogatták fel őket. Huszonhétezer levél jött, napi háromszáz, ami nagy megtiszteltetés volt.

Zsurzs Éva rendezése, az Abigél is magasba emelte.

Azt is nagyon szerettem. Addig többnyire hősöket játszottam. Kuncz Feri karakterszerep volt. Boldogság. Kihívás. Nagyon be volt ágyazva a figura a történetbe. Sokáig szimpatikus volt, aztán hirtelen kiderül, hogy szemét alak. Fejemhez is verték a nézők.

Honnan ez a szelídség, jó kedély, kiegyensúlyozottság, ami sugárzik az egyéniségéből?

Az embert naponta megtalálják kisebb-nagyobb problémák. De arra születtünk, hogy ezeket meg tudjuk oldani. Hogy nyugodtan élhessünk, jó lelkiállapotban. Anyámtól örököltem ezt az életfelfogást. Annak ellenére, hogy még csak hároméves voltam, amikor meghalt az apám, róla is vannak emlékeim, amelyeket anyám visszaigazolt. Én csupa szépet és jót hallottam róla. Fontos volt a személyiségfejlődésemben, hogy szerették őt. Kamaszként ösztönösen hozzá igazodtam.

Színésznő párjával, Sajgál Erikával példás házasságban élnek.

Erika nagyon édes teremtés. Nincsenek titkaink egymás előtt. Sem zárkózott, sem hosszasan csacsogó nem vagyok. A nappali villogás nem érdekel. A színpadon ki tudok teljesedni. Vannak kollégáim, akik reggeltől estig egyfolytában szikráznak. Én nem.

Hol lobbant fel kettőjük között a szerelem?

Egy nyugdíjasklubban énekeltünk szerelmes dalokat, és verseket is mondtunk Erikával. Ismertem őt a szakmából, játszottunk is együtt. Csinos, kedves kolléganő, konstatáltam. Akkor már elvált ember voltam. És szép lassan egymásba szerettünk. Így lettünk egy pár, egy család. A fiunk Cambridge-ben végzett, tavaly diplomázott kitüntetéssel történelem–orosz szakon. Most Bécsben tanul nemzetközi jogot és biztonságpolitikát. Féléves ösztöndíj szólítja Párizsba. Nagyon okos, széles látókörű fiú.

A Halhatatlanok Társulatának örökös tagjaként mostantól ott a lábnyoma a Nagymező utca kövén.

Elvitték a cipőmet, arról vették le a mintát. Megnyugtattak, hogy majd visszaadják.

A szerző a Vasárnap munkatársa