Kisvirág az izlandi pusztaságban

A film februári bemutatójára Budapestről utazik Prágába. Ott él ugyanis fotóművész párjával, Vígh Csabával, s így három vasat tart a tűzben. Az egyiket Pozsonyban, ahol füleki lévén színészi diplomáját szerezte, a másikat Prágában, ahol a Hřebejk-film pikáns jelenete egy csapásra ismertté tette, a harmadikat pedig Budapesten, ahol már szintén túl van néhány filmszerepen.

„A mesefilm mindentől függetlenül jött – meséli. – Ennek örültem az egészben a legjobban. Hogy megint rám találtak. Milan Cieslartól tudom: sokáig kereste a lányt, Kisvirág megformálóját. Aztán meglátta egy fotómat és kiválasztott. Már a meghallgatás is jól sikerült, éreztem, hogy komoly eséllyel pályázom a szerepre. Ráadásul március 28-án utaztam a válogatásra. A születésnapomon. Minden nagyon jól alakult, a rendező elégedett volt, bár az elején, amikor megkérdezte, hány éves vagyok, és mondtam, hogy huszonnyolc, láttam az arcán, hogy egy kicsit megijedt. Eredetileg ugyanis húszéves lányban gondolkozott. A felvett képsorok aztán gyorsan megnyugtatták. Formált is a karakteren, miután megismert. Belőlem kiindulva változtatott a jellemén.”

Cieslar, amikor először találkozott Kerekes Vicával, még nem látta a Hřebejk-filmet.

„Én ennek nagyon örültem – szól szemérmesen az érzéki arcú, vörös tündér. – Örültem, mert ha látott volna, miután próbafelvételre hívott, lehet, hogy picit megrémült volna, hiszen ott egészen más síkon mozgattak. A rendezők többsége ugyanis, ha lát egyfajta szerepben, nem tud elképzelni valami egészen másban. Én pedig épp ezért szeretek próbafelvételekre járni… ott legalább lehetőségem van megmutatni azt is, amit esetleg egyáltalán nem feltételeznek rólam. A Szégyentelenben látott szerepem után lehet, hogy sokan nem is tudják elképzelni rólam, hogy tágra nyílt szemekkel pislogok a világra, pedig ez is megvan bennem. Milan Cieslar azonnal jelezte, hogy módosít a karakteren. A vörös hajamat és a szeplőimet meghagyta, mű hajfonat szóba sem jött. Attól tartott, hogy a szememben majd látni lehet a koromból eredő tapasztaltságot, de játék közben aztán felfedezte bennem az ártatlanságot is, amit nem úgy kellett előbányásznom magamból. Amiatt pedig egyenesen zavarban volt, hogy a Hřebejk-film után hívott próbafelvételre. Nekem kellett megnyugtatnom őt, hogy nincs baj, én ezt így is élvezem. Igazság szerint nem is szerettem volna úgy megöregedni, hogy ne játszottam volna mesefilmben. Gyerekkoromban faltam a könyveket, imádtam a csehszlovák mesefilmeket. Fociztam és bunyóztam a fiúkkal, részese voltam nagyon sok csínytevésnek, de volt egy másik énem is. Berendezkedtem a szobában, és különböző helyzetekbe képzeltem bele magam. Egyedül játszottam. A mai napig imádom a meséket. A karácsony is úgy telt, hogy jó pár mesefilmet megnéztem a tévében.”

Az Esőtündérben azt szereti, hogy nem egy palotában élő hercegkisasszonyt kellett játszania, aki naphosszat duzzog, vagy szomorkodik, hanem egy hús-vér, falusi szegény lányt, akiben szív és szeretet van, és küzdeni tud, ha kell.

„Kisvirág a nagyapja és az édesapja mellett nő fel egy erdőszéli kunyhóban. Nem is annyira naiv, mint inkább tiszta lány. Ő menti meg az embereket a szomjhaláltól. Az öt elem, a Nap, a Föld, a Tűz, a Víz és a Levegő elhatározzák, hogy leküldik Esőtündért az emberek közé, nézzék meg, miképpen élnek, hogyan viselkednek. Az Esőtündér pedig csak rosszat tapasztal. Álruhában jár a földön, mint egy koldusasszony. Én vagyok az egyetlen, aki befogadja őt, mindenki más elfordul tőle. Az égiek aztán úgy döntenek, hogy megvonják az esőt az emberektől. Egyvalaki kérésére változhat csak a helyzet, s az az egyvalaki én vagyok. Kisvirág a földbirtokos fiát szereti, lakodalmat azonban csak akkor csaphatnak, mondják a fiú szülei, ha elhozom az esőt, s akkor egybekelhetünk. De nem gondolják komolyan, hiszen egyáltalán nem feltételezik rólam, hogy én erre képes vagyok. Az égiek azonban kiállnak mellettem, előbb viszont különböző próbatételeknek vetnek alá. A végén megjön az eső. Esőtündér megnyitja a csapokat a felhőkön. Szép mese, a stáb minden tagja összetett kézzel hálálkodott, hogy dolgozhatott ebben a filmben. Nekem is azt mondták: mesefilmben játszani jutalom. Igazuk volt. Nagyon széles skálán mozoghattam. Remény, megtisztulás, feloldozás van a történetben. Élveztem nagyon.”

A kosztümét is szerette.

„Fehér blúz, bőrmellény, szoknya, alatta nadrág, a nagypapa cipője, szakadt kalap. Nem valami drága, virágmintás ruha! Ez egy egyszerű falusi lány.”

Az izlandi forgatás ráadásként jött. Azzal egyáltalán nem számolt.

„Miután telefonon jelezték, hogy enyém a szerep, másnap jött egy sms. A rendező küldte, hogy Izlandon is forgatunk, ha nem haragszom. És a végén megkérdezte: beleegyezem-e? Természetesen, feleltem, miközben nem is akartam elhinni, hogy egy hétre Izlandra utazunk, és bejárjuk az egész szigetet. Gejzíreket, vízeséseket, mélyről feltörő meleg forrásokat láttam egészen közelről.”

S mi volt a legnagyobb élmény? – kérdezem Kerekes Vicától.

„Olyan nincs – feleli egyértelműen. – Mostoha táj, kőrengeteg, pusztaság. Első látásra még érdekes is lehet, később már döbbenetes. Órákat utaztunk anélkül, hogy embert, zöldet vagy akár csak egyetlen fűszálat láttunk volna. Piknikezni csak a kőrengetegen lehetett. Vadon élő bárányok rohantak az autónkhoz, ki sem mertünk szállni belőle. Ijesztőek voltak. Kísértetiesek. Túlzás nélkül állítom: mintha egy idegen bolygón jártunk volna. Nem véletlen, hogy amikor az amerikai űrhajósok a Holdra készültek, ott edzettek. Nem vagyok fürdőző típus, de a Kék lagúnát nem hagytam ki. Ha már egyszer ott vagyok! A Cseh-Morva Fennsíkon sokkal felszabadultabban éreztem magam. Az igazán szép, szelíd táj, pillanatok alatt belopja magát az ember szívébe. Izlandot még az óriási vízeséseivel, a semmi közepén előtörő gejzírjeivel sem tudtam egy életre megszeretni. A birkákat sem fogom elfelejteni soha. Mintha a tájat őrizték volna. Mindenképpen sajátos hangulatot adtak a látványhoz. De olyan nem evilágit! Kicsit olyan hátborzongatót, rémfilmbe illőt.”

Szerepformálásával kapcsolatosan a következőket mondja:

„Nagyon emberinek kellett lennem, és voltak helyzetek, amelyekben nagyon gyorsan kellett lelkiállapotot váltanom. Az egyik pillanatban még a bárányaimat kerestem, terelgettem, a másikban már tiszta szívből kellett zokognom, de úgy, hogy a könnyem végigfolyjon az arcomon. Vagy amikor a szomjúságtól már alig vonszolom magam… az is egy kiélezett helyzet volt. S történt mindez 13 fokban, ami Izlandon a nyarat jelenti. A stáb tagjai nagykabátban, mi kivetkőzve, nemegyszer csuromvizesen. És nem volt lakókocsi, ahonnan kiléphettünk volna a pusztaságba. Megtörtént, hogy kilométereket gyalogoltunk maszkban, kék festékkel befújva, vagy egy hatalmas vízesés alá kellett bebújnunk, mert ott forgattunk.”

A stábról kellemes emlékei vannak. Érdekes volt számukra, hogy szlovákul beszélő magyar színésznővel dolgoznak.

„Megint el kellett magyaráznom, hogy ez hogyan is van tulajdonképpen, de már megszoktam. A Hřebejk-forgatáson is el kellett mesélnem. A lényeg az, hogy itt is nyitott szívvel fogadtak, és végig jól éreztem magam. Nagyon megszerettük egymást. Kíváncsian várom a prágai bemutatót. Csaba jön velem. Ő is dolgozott a filmben. Fotósként. A film plakátján is az ő munkája látható.”

(Somogyi Tibor felvételei)