Kisujjában a műfaj ezer színe

Ízig-vérig, minden porcikájával táncos-komikus. A kisujjában a szakma, a torkában az egész operettrepertoár. Eleganciája minden szerepén átüt, hajlékonyságán nem fognak az évek. 2006 és 2009 között a bécsi Volksoper vendégszólistája volt. Hatalmas elismerés. De tapsolt már neki München, Köln, Baden-Baden, Lipcse, Amszterdam, London, Róma, Szentpétervár és Prága is. Kanada, Japán, az Egyesült Államok ugyancsak meghajolt előtte. A Csárdáskirálynő örök Bónija. Zsupán a Marica grófnőben, Tóni a Cirkuszhercegnőben, Frédi a Lili bárónőben, Ibolya Ede a Csókos asszonyban, Báró Jankovits A régi nyárban, Mágnás Miska. Ír, rendez, koreografál – közben a csillagokat is leénekli az égről.

Alighogy elindult a pályán, felújítás miatt bezárt az Operettszínház.

A zárás előtt még szerepeltem a Hotel Mentolban, utána kerültem le Győrbe, ahol Böhm György mellett Tordy Gézával is dolgozhattam. Akkor még nem sokat tudtam a szakmáról, Romain Weingarten A nyár című darabja mégis fantasztikus előadás volt.

Egy ilyen siker után nem lett volna csoda, ha átpártol a prózához. Vagy a szíve már a zenés színházé volt?

Fiatalon ez volt a fejemben. A zene. Hogy az operett az én közegem. De eléggé kishitű voltam, sőt vagyok is még néha. Később felmértem, mit tudok, próbáltam bátran felmenni a színpadra, és épp a zene segített ebben. A próza az újdonság varázsát jelentette. Kíváncsi voltam, helyt tudok-e állni benne. Vannak napok, amikor úgy érzem, bármilyen nagy Shakespeare-szereppel el tudnék bánni, aztán meg kiröhögöm magam, hogy mit akarok.

Máris elképzeltem Macbethként.

Pintér Béla színháza is iszonyatosan vonz. Vagy a klasszikus szerzők. Molnár Ferenc. A Karinthy Színpadon a Tanár úr, kérem!-ben kaptam meg életem első apaszerepét. Huszonnégy éves kolléga játssza a fiamat.

A Volksoper hogyan jött annak idején? Látta valaki az ottani vezetésből, és azt mondta: „Herr Peller, ön kell nekünk?”

Csodálatos szerepeket játszottam csodálatos kollégákkal, de mindig ugyanazokkal. Kellett valami plusz, valami más, valami új. Az énektanárom javasolta, hogy írjak az összes vidéki színháznak levelet, hogy szívesen vendégszerepelnék náluk. És hogy írjam meg ugyanezt Bécsbe, Berlinbe, Münchenbe is, ahol játszanak operettet. Sehonnan nem jött válasz. Ifj. Johann Strauss A denevér című darabját játszottuk Dr. Bőregér címmel az Operettszínházban, amikor az egyik előadás szünetében bejött hozzám a jegyszedő néni az öltözőbe, és hozott egy névjegyet. A Volksoper művészeti vezetője, intendánsa küldte. Összecsináltam magam. Megvárt az előadás végén, és a földbirtokos Zsupán Kálmán szerepére hívott a Marica grófnőbe. Nagyon nagy kihívás volt ez, hiszen Bécs az operett másik fővárosa. Kapóra jött, hogy tudok németül, hiszen már addig is több szerepet játszottam két nyelven. De más, amikor az Operettszínházzal megyünk vendégszerepelni, és egészen más, amikor német anyanyelvű kollégák közé kell beállni iszonyatos felelősségtudattal. Szerencsére azonnal befogadtak, megszerettek, és az akkori igazgató öt főszerepet ajánlott fel a következő évadra, később aztán jött az új igazgató, és ő már nem akart külföldi színészeket foglalkoztatni. Egyébként nagyon jól képzettek az osztrák kollégák. Előadás közben egyetlen izzadságcsepp sem hagyja el a homlokukat. Mindent pontosan megcsinálnak. De én is olyan vagyok, mint Oszvald Marika. Szétszedem magam a színpadon.

Spárga, cigánykerék, lábát az orra hegyéig lendíti. S teszi mindezt könnyedén, páratlan eleganciával.

Meghallom a zenét, és nem száz, hanem ötszáz százalékosan akarok teljesíteni. Na, ez egy kicsit hiányzott Bécsben. Mindent tüchtigen megcsináltak, de többre nem vállalkoztak. Én meg nyitott vagyok minden újra, csak semmi ne menjen ellene a darabnak. Ne csak az ötlet legyen a fontos. Találjuk meg a hagyomány és a modernitás közös mezsgyéjét. Az lehet a műfaj jövője. Iszonyatos munka van az éneklésben, de a táncot és az akrobatikát is tudni kell. Az a jó, ha a néző azt hiszi, ezt ő is meg tudná csinálni. Aztán lehet, hogy mégsem. Könnyűnek tűnik, mert nem látni az erőlködést, izomfeszülést. Ez a titka az operettjátszásnak: könnyedén, de viharos lendülettel kell végigmenni a történeten. Németh Sándor a példaképem. Nagyon, nagyon szeretem. Két fontos találkozásom volt vele. Amikor megnyílt az újjáépített Operettszínház, ő mondta el a prológot a függöny előtt. Mielőtt kilépett volna a színpadra, kezembe nyomta a szövegét, hogy súgjak neki, ha elakadna. Ez a szöveg kint van nálam otthon a falon, bekeretezve. A másik találkozásunk pedig Bécshez kötődik. Együtt játszottunk a Marica grófnőben. Nagy ajándék volt ez számomra.

Magánemberként is könnyen dalra fakad?

Színpadon kívül nem szeretek szerepelni. Nem vagyok a társaság középpontja. Még a családi összejöveteleken is irulva-pirulva menekülök az ilyen helyzet elől. Ma már van egy frappáns szövegem erre, hogy kint van a kocsiban a számlatömböm, hozom, ha kell. És értik a célzást, hogy ez a munkám. A táncolással ugyanígy vagyok, közben iszonyatosan szeretem jól érezni magam. Nem dohányzom, nem kávézom, nem is iszom egyáltalán, de ha van egy buli, ahol elengedem magam, akkor általában én vagyok az, aki elsőként táncol az asztal tetején. Olyankor természetesen mindenki elcsodálkozik, és meg is kérdezik, hogy Úristen, a Karesz ivott valamit? Szeretek szórakozni, de nem a magamutogatás miatt. A civil életemben nagyon visszahúzódó vagyok. Még a saját érdekeimet sem merem képviselni. Nem tudok kiállni magamért. Másokért igen. Meg tudok bolondulni a tehetséges fiatalokért. Olyan szinten rajongok értük, hogy euforikus érzést váltanak ki bennem. A tehetséges emberek persze tele vannak kétellyel. Még azok is, akik évtizedek óta briliánsan képviselik az operettet. Oszvald Marika mindent tud, mégis mindennap megkérdőjelezi önmagát. Én nem is értem azokat a problémákat, amelyek felvetődnek benne egy-egy előadás előtt.

Pavarotti mondta, hogy: „Ha már forog a nyelvem, akkor énekelni is tudok.” Ez valóban így van?

A hangszál is egy izom. Ugrani mindenki tud, csak nem egyforma magasra. Rengeteg jó énekes van a világon, de a szoprán, a tenor érzékenyebb hang. Én bariton vagyok. Huszonöt kilométerre lakom az Operettszínháztól. Útközben mindig beénekelek. Harminc-negyven perc, amíg beérek, az éppen elég erre. És van olyan, hogy gégememória. Azokat a dalokat, amelyeket az ember régóta énekel, reggel hétkor is elő tudja adni, izomemlékezetből. De ha az ember felelősséggel viszonyul a szakmájához, a beéneklést nem hagyhatja el. A hangszálakra vigyázni kell, mert bosszúállók.

Előfordult már, hogy cserbenhagyták?

Persze.

Lelkileg is formában kell lennie ahhoz, hogy jól énekeljen?

A lelki baj könnyen át tud alakulni testivé. Nem egy betegséget lelki okok váltanak ki. A természetemnél fogva ez szerencsére ritkán fordul elő, mert mindent a pozitív oldaláról nézek. Ha valami rossz történik velem, nem is jövök rá, miért dobta azt az élet, csak egy hónappal később értem meg. Vannak sajnos nagyobb fájdalmak, amelyeket nem lehet ilyen okosan elkerülni.

S az már az éneklésre is kihat?

Egyszer Szentpétervárról jöttem haza, ahol eléggé hideg volt, a repülőn pedig a légkondi miatt kicsit meg is hűltem. Másnap Csárdáskirálynő volt. Már az első felvonás alatt éreztem, hogy nem fogja bírni a hangom. Hívtam is a másik szereposztásbeli kollégámat, akivel a szünetben még skáláztunk egyet. Elkezdett énekelni velem, de akkor már tudtam, ha ezt az előadást végigéneklem, hónapokig nem lesz hangom. A második felvonásban már Szabó Dávid játszotta a szerepet. De milyen az élet! A Csárdáskirálynővel ez fordítva is megtörtént. Münchenben.

Riasztották?

Ott Csere Lászlónak ment el a hangja. Felhívtak a szállodában, és a második felvonásban már engem látott a közönség. Nem tudom azt mondani, hogy százhuszonöt és fél Csárdáskirálynőt játszottam, mert százhuszonhatot.

A doktori disszertációjához mi vezette?

Tanulni akartam. Már évek óta nagyon jókat játszottam az Operettszínházban, valami mégis hiányzott az életemből. A tanulás. Megtudtam, hogy színháztudományi szakon elképesztően nagy tehetségű tanárok, igazi mesterek tanítanak, és oda jelentkeztem. Elmondhatom, hogy minden tanárom operettrajongó. Szeretik ezt a műfajt, mert tudják: jókat nevetünk, nagyokat szórakozunk a műfajon, de közben beszól társadalmi rétegnek, politikai rendszernek, s teszi mindezt úgy, hogy a néző érti és élvezi. Nálam bekattanás, mánia ez a műfaj. Ahogy az oroszok büszkék a klasszikus balettre, az olaszok az operára, az angolok a musicalre, nekünk az operettre kell büszkének lennünk, noha maga a szakma is lekezeli sokszor. Közben iszonyú nehéz műfaj, nehéz jól csinálni, ízlésesen és korszerűen. Én a változás híve vagyok. Az operett nem múzeum. Élő, érvényes színház, amely nyitott az újításra.

A szerző a Vasárnap munkatársa