Kisfiam, többet vártunk tőled!

Gondoljuk el: egy kiemelkedően jó képességű kisfiú bekerül az iskolába. Az első egy-két év, amikor a készségtárgyak vannak túlsúlyban, képességeinek megfelelően jól megy neki. Az első megbicsaklás a harmadik, a második az ötödik osztályban várható, amikor hirtelen aránytalan túlsúlyba kerül mindaz, amihez fejlett – illetve túlfejlett – verbalitás kell, és ilyenkor a gyerek háttérbe szorul.

– Kisfiam, többet vártunk tőled! Küldd be édesapádat, én nem is értem, hogy mi lehet veled – hangzik el esetleg a jóakaratú osztálytanító vagy netán az iskolavezetőség valamelyik tagja részéről.

De az apa hiába megy be, a gyerek a következőkben feltehetőleg a saját színvonala alatt fog teljesíteni, miközben érzi saját képességeit, és a feszültség esetleg dacba fogja kergetni.

Hasonló dolog történhet azzal az érzelmileg intelligens kislánnyal, aki nagyon okosnak számított már az óvodában is, aki kitűnően tájékozódik az emberi viszonylatokban, színes, fantáziadús személyiség, jól indul az iskolában – különösen, ha szeretik, és ő viszontszerethet –, aztán egyszerre csak valahol a nyelvtan vagy a gazdasági földrajz vagy a fizika vagy – esetleg egy tanárváltás következtében – a matematika terén „leromlik”, „nem hozza a formáját”, és esetleg nem jut be olyan iskolákba, ahonnan nyitva az út előtte a különböző, emberekkel foglalkozó pályákig, melyekben ő jól helytállna, és bejut helyette a „hideg fej”, aki „viszi a pontszámot”, csak majd ha a gyerekek vagy páciensek közé kerül, derül ki, hogy milyen alkalmatlan, és ettől szenvedni fog ő is és a környezete is.

Ebben az értelemben folyamatos kontraszelekció folyik iskoláinkban.

Nálunk jó néhány évtizeden át Einstein nem került volna be a gimnáziumokba. (Aztán a gyerekszám fogyni kezdett, és ma már előfordul, hogy a szigorú felvételiztetők is minden jelentkezőt felvesznek, nem lévén elég gyerek.)

Az osztályzat tehát nem minősíti sem az érzelmi, sem az értelmi intelligenciát, hanem csak valami nagyon szűk értelemben vett verbális készséget és az ahhoz tartozó családi hátteret.

Karácsony Sándor a két világháború között arról beszélt, hogy kétféle észjárás van. Az egyik a felületen siklik, könnyedén és elegánsan, mint a borotva. De csak a felszínt érinti. Ma iskoláinkban övé minden érdem. A másik mélyen szánt, mint az eke, ha valami elébe kerül, megáll, visszahúzódik, újra próbálkozik, ha nem tudja átvágni, megvizsgálja, mi lehet az, és újra dönt, hogy megint csak nekilendül, vagy kiemeli, vagy megkerüli... Ez a kreatív észjárás, ezt a mai iskola bünteti.

Az osztályzat – hiába mutatkozik objektív mérést tükrözni látszó számokban – a legteljesebb mértékben ki van szolgáltatva a tanári beállítódásnak, elfogultságnak, netán önkénynek. Tehát a lehető legnagyobb mértékben szubjektív. Tudjuk, hogy jóról dicséretesre javítani összehasonlíthatatlanul nehezebb az esetek jelentős részében, mint egy jelest megtartani. (Még a feladatlapok pontozási technikáiba is nem egyszer csuszszannak erőteljesen szubjektív elemek, „tévedések”.)

(Gyerekek, óvodák, iskolák, Saxum Kiadó, 2001)