Kinek szól az üzenet, avagy a szerencsétlenek reménye

Szlovák képzőművész ismerősöm egyszer felvetette, nem túl nagy luxus-e, hogy magyar iskolába írattam a gyerekeimet, hiszen úgymond komplett magyar vagyok, feleségestül, családostul, mindenestül, azaz hogy ha a gyerekeim a magyar általános műveltséget otthon játszva megszerezhetik magyar szakos őseiktől, iskolába nyugodtan járhatnának szlovák tanítási nyelvűbe… Rögtön azt kérdeztem tőle, mi baja a szlováknyelv-tudásommal? Mert ugye, egyébként mi a fészkes fenéről jutna eszébe tőlem ilyesmit kérdezni. Tőlem, akinek vele ellentétben szlovák nyelvből és irodalomból is van egyetemi oklevelem, de ettől alighanem függetlenül (mert a diploma csak papír, nem feltétlen bizonyít bármit is) nem szaladok a szomszédba, ha szlovákul kell fogalmaznom, s magától értetődően évente több szlovák (és cseh) könyvet elolvasok. Vele ellentétben, aki sokáig azt sem tudta, hogy van a szlovák nyelvnek helyesírási szabályzata (közepesen vastag kék vagy piros-fehér könyv, a kiadás évétől függően), ahol utánanézhet annak a szóalaknak, amelynek írásában bizonytalan. Igen, érti ő, de hát kitől kérdezze, ha egyszer velem beszélget…

Ilyenkor, február elején menetrendszerűen megtelik az Új Szó az alapiskolák hirdetéseivel, de ezenkívül is több írásnak és véleménynek ad hangot a napilap a gyerekek magyar iskolába íratásának fontosságát hangsúlyozva. A valóban létfontosságú feladatot a beiratkozások idején gyakran reklámhadjárat kíséri: neves közéleti személyiségek, egy-egy szakterület elismert tudósai, művészek, tollforgatók mondják el, miért tették jól, hogy magyar iskolába jártak, s hogy mennyire nem vált ez kárukra. Azon gondolkodom, kiket szólítanak meg ezek a közhasznú információk és véleményalakító vallomások. Kinek szól az üzenet?

Kik azok a magyar emberek, akiket meg kell győzni arról, hogy magyar iskolába írassák gyermeküket? Hol laknak, hogyan hívják őket? Nem tudom. De alighanem ők azok, akik már nem olvasnak és nem írnak magyarul, meglehet, már otthon sem anyanyelvükön beszélnek, nem előfizetői az Új Szónak, már alkalmanként sem veszik meg, nem is kérik kölcsön a szomszédtól, s nem olvassák ezt a jegyzetet sem. Kinek írom akkor?

Nyilván a magamfajtának. Az ember szereti, ha megerősítik abban, amit szeret. Amije van, amit szerzett, amit tud, amiben hisz. Megnézi a kupamérkőzést délután, este kíváncsi az összefoglalóra is, s másnap elolvassa, mit ír róla a sportrovat. Elmegy misére, kifelé menet a templomból megveszi az egyházi lapot, lámpaoltás után az ágyban imádkozik. Szereti a bort, s megnyugvással tölti el, ha azt hallja vagy olvassa, hogy a bor egészséges, mert serkenti a vérkeringést, jótékonyan hat a vörös vérsejtek képződésére, vasat, ásványi anyagokat tartalmaz. És az ember azt is szereti, ha magafajta, hozzá hasonló, neki való emberek veszik körül. Jó a szomszéddal meccsre (horgászni, szőlőt metszeni) menni vagy egy pohár bor (sör, almalé) mellett megvitatni a labdarúgás (a könyvellátás, a belpolitika) helyzetét, jó, ha a család (a kisebbség, a nemzet, az emberiség) összetart, nagyjából a lényeges, emberi dolgokat illetően egyetért.

Egy, az iskolaválasztás és a beolvadás összefüggéseit vizsgáló tanulmányban (Lampl Zsuzsa: A saját útját járó gyermek. Madách, 1999) azt olvastam, hogy az iskolaválasztás öröklődik. Az ám, csakhogy nem egyformán, mert a tanult ember kétannyiszor hatásosabban örökíti utódjaira önazonosságát, mint az iskolázatlan. Az érettségizett, magát minden tekintetben magyarnak valló, szilárd meggyőződésű nagyapának mindkét unokája magyar identitású, ellentétben azzal a magát ugyanúgy minden tekintetben magyarnak valló nagyapával, aki csak alapiskolai végzettséget szerzett. Ugyanebben a könyvben könnyen érthető táblázatok és százalékarányos kimutatások szemléltetik a kutatási eredményeket, melyek szerint minél kevésbé érett magyar identitású szlovákiai magyarról van szó, annál alacsonyabb az iskolai végzettsége és a társadalomban betöltött szerepe. Azaz a legjelentősebb társadalmi felemelkedés az érett identitású, magyar iskolát végzett személyek esetében tapasztalható, és „a szlovák iskolákat végzett, magukat szlovák identitásúnak valló, gyermekeiket is szlovák iskolába járató szülők érvényesültek a legkevésbé” – szöges ellentétben tehát azzal (a jobb érvényesüléssel), amiben e szerencsétlenek reménykedtek.

Megint összefutok szlovák képzőművész ismerősömmel, a lánya felől érdeklődöm. Egyetlen gyermeküket naponta Ausztriába hordja, német tanítási nyelvű iskolába. A jobb érvényesülés és az egyesülendő Európa jegyében (figyelmen kívül hagyva, hogy egy átlag alatti, állami falusi iskoláról van szó, ahová a közepesen kereső helyi vegyesbolt-tulajdonos nem adja gyerekeit), s persze, hogy tökéletesen tanuljon meg németül – ismét csak a majdani boldogulása végett. Ugyan, legyint, nem tudjuk ellenőrizni se. Már csak a kötőszavakat mondja szlovákul, a többi csupa trajcigfriccig, fogalmam nincs, miről beszél. Már épp intéztük neki a szlovák különórákat az érettségire készülve, hogy itthon is elismerjék a bizonyítványát, de nem hajlandó a többlettanulásra. Azt mondja, úgyse jön vissza Szlovákiába, nem marhult meg, nem azért tanult meg perfekt németül. Már szinte tökéletes német, büszke is rá. Eleinte ugyanis az osztrák gyerekek kiközösítették. Mostanra befogadták, pontosan olyan, mint ők, velük érzi jól magát, közéjük tartozik.

Nem kétséges, hogy ismerősömnek szlovák iskolába kellett járnia. Anyanyelvén művelődve, ha sokat nem tanult is, de tehetségét fejlesztve elérte, hogy ma jó nevű, ismert művész. Lehet, hogy nem éppen a legjobb iskolákhoz és tanítókhoz volt szerencséje. Tagadhatatlan, hogy velem ellentétben őt nem Dobos Éva, Koval Rózsa és Mészáros Zsuzsanna tanította szlovákra. A lányát már senki se tanítja szlovákul. Nem túl nagy luxus ez, kérdem. Ráadásul ő maga akarta így, ezt gondolta jónak, ki tudja miért, de még most sem biztos abban, hogy rosszul döntött… Igen, érti ő, de hát kinek mondja, ha egyszer velem beszélget…