Kinek kell egy antiszemita?

A Kantár Csaba összegyűjtött műveit tartalmazó kiadvány három szövegegységből áll: az első egy kompilációs jellegű tanulmány a performance történetéről, majd versek következnek, végül a kötet legproblematikusabb része, az Öntörvény(alkotás) című szöveg. Kezdjük ez utóbbival. A „dogmáim prózában” alcímben a szerző mintha azt jelezné, hogy verseskötete speciális kommentárjaként is olvasható. Ezt az olvasati lehetőséget inkább mellőzöm, mert ha így tennék, a versek értelmezéslehetőségeit végzetesen lesoványítanám. A napló- és vallomásszerű szöveg erősen átitatódott a MIÉP fénykorából származó ideológiai közhelyekkel, önsajnáltató, beteges magyarkodással, sőt helyenként alig burkoltan vagy egészen alattomosan antiszemita. A „faji öntudat” rosszemlékű terminusa a mű egyik kulcsszava, s Kantár a magyarság felszentelt váteszeként, igazmondó táltosként tündököl, majd a székely himnusz kapcsán egyenesen profetikus hangsúlyokat szán szövegének: „A Csaba királyfinál én is ott száguldok a csillagösvényen, és fülemben visszhangzik az ima hívó könyörgése, talán úgy, mint a prófétákban.” Szellemi atyamestere, Csurka szónoklatainak hatására Kantár már a látszatráció ellenőrző biztonságát is elveszti, egyszerűen extázisba esik: „Mindig rettentő sokat mondott, s amit mondott, az annyira igaz, annyira természetes számomra, hogy nem tudok tőle pontosan idézni. Ezen a számomra első nagygyűlésen egyetlen dolog tűnt különösnek, méghozzá a mód, ahogy az Igaz szóhoz jut.” Majd a „nemzet belső ellenségeinek kiugrasztása” végett dicsőíti a MIÉP parlamenti szerepét. Aztán kibújik a rozsdás szög a piros-fehér-zöld zsákból: „A zsidó-kérdésem megszületéséről és fejlődéséről van szó, hogy ne kavarjam tovább a mondatokat, mint Tristan Tzara a dada-kollázst.” Kantár természetesen „eszmetömbjének” ezen fontos részét sem hagyhatja „nyomtalanul elporladni”. Előkerül Szabó Dezső, illetőleg az antiszemita tendenciákat egyértelműen jelző, de lappangva kifejező retorikai készlet teljes tárháza és ordenáré orcátlansága: „Ha nézeteim miatt mégis az antiszemitizmus vádjában részesülnék, akkor vállalom a bélyeget”. Auschwitzban ugyan Kantár „visszaesett” a „klasszikusságba”, de aztán jöttek a szamizdat kiadványok... és a megvilágosodás. „Részemről az idegenség nem gyűlöletes, inkább visszataszító, mert eszközeiben önző és gátlástalan. A cél eléréséhez szükséges eszközöknek rendel alá minden erkölcsöt, humánumot. Ettől veszélyes arra a magyarságra nézve, amely a cselekedeteinél elsősorban mindig a mások érdekeinek sérthetetlenségét tartja szem előtt.” Illetőleg: „A baj nem is azzal van, hogy a zsidóság egy jelentős rétege folyton-folyvást a fazék közelébe törekszik, hiszen minden nemzet minden tagja érdemei szerint akar részesedni abból az államhatalomból, melynek szolgája. Hanem a merőkanala mélységével és az ételadagok minőségével, nagyságával.” Később a holokauszt kapcsán Kantár erre a konklúzióra jut: „Sajnos vagy sem, de pusztán csak a holokauszt miatt nem tudom jobban sajnálni a zsidókat, mint a saját fajomat.” Azt hiszem, ennyi idézet is elegendő ahhoz, hogy újragondoljuk könyvkiadásunk felelősségét: mert ez itt nyilvánvalóan erkölcsi botrány. Kantár műve alávaló és aljas iromány, művészi értéke pedig csak erkölcsi dimenzióinál szégyenletesebb.

De milyenek Kantár versei? Kantár Csaba pályája tragikusan korán zárult le, szövegei talán ennek köszönhetően is kiforratlanok, heterogének, zömében neoavantgárd gesztusok megfáradt újraismétlései. Olykor csak afféle önműködő szöveggenerátort kapunk, érzéketlenségben tobzódó ürességet, pl.: „a hömpölygő célidegen testvérség / méreglocsogása elhaló gépzaj”, máskor már-már értelmet is színlel a képzavar, pl.: „rád gombolták egy sivatag szúnyoghálóját / a térerőt színlelvén”. A kötetben meg nem jelent versek már a küldetéstudatos politológustanonc eszméit is hivatottak propagálni, pl.: „közszájon terjed a leples beteljesülés / alakja van és származása” – kezdi az egyik versét, majd kiderül, hogy a beteljesülés addig következett be, „míg ti fajhígultatok.” És a vátesz a testére „ölti” a „magyart”, hogy legyen vezeklésben teljes útja az „igaz hazába.”

Kantár Csaba életművét sürgősen bízzuk a gyors, jótékony feledésre, mondanám, ha nem tudnám, hogy az idő így is, úgy is teszi a dolgát.

(Kantár Csaba összegyűjtött művei, AB-ART, 2007.)