Kincsünk, anyanyelvünk

# Mindenki tudja, ha egy kisgyerek feltartja két kezét, és várakozóan tekint a szüleire, azt jelzi: „Vegyél fel!” Ellöki a feléje nyújtott kanalat, ebből tudjuk, nem kér többet az ételből. Ezeket a jeleket szinte automatikusan kódolja a felnőtt, és megértésüket legtöbbször szavakra is fordítja: „Szeretnéd, ha felvennélek?”, vagy „Nem kérsz több rizst?” ĺgy segítjük, hogy majd ő is szavakkal fejezze ki magát.

A gyermek magában hordozza a beszéd megtanulására való képességet, de hogy tudjon is beszélni és meg is szeresse ezt a kifejezésmódot, szüksége van a felnőttre. A felszínes észlelés következtében az első szavak több jelentést hordoznak, illetve egész mondatokat jelezhetnek: például a „mama” jelentheti ténylegesen a mamát, jelentheti, hogy „gyere ide”, azt, hogy örül a gyerek, hogy enni szeretne. A felnőtteken is múlik, milyen gyorsan tanul meg a gyermek különbséget tenni, milyen gazdag lesz a szókincse. A beszédnek kapcsolódnia kell a körülötte zajló eseményekhez, különben csak zajként észleli őket. A mesét, az éneket ha nem érti is teljesen, hangzásuk, ritmusuk, rímeik felkeltik érdeklődését. A beszédfejlődési kutatások rámutatnak, mennyire fontos, hogy a felnőttek választékosan beszéljenek a kisgyermekhez, hogy különbséget tegyenek a madárnak mondott galamb és varjú között, az általános szavak mellett egyedieket is kimondjanak, hogy rokonértelmű szavakat is használjanak.

Kincses szókincs

A beszéd intenzív fejlődése a második életév elején indul meg. Ahogy fejlődik a beszéd, úgy csökken a gyermek kiszolgáltatottsága, nő az önállósága. A megértést az elhangzott szavak és tárgyak, illetve a kimondott szavak, cselekedetek között kiépült kapcsolatok teszik lehetővé. Kísérjük szavakkal cselekvéseinket! A másfél, kétéves gyermek akkor beszél, ha megnevez, kér, mutat, közöl, kérdez, ha a tevékenységét kíséri beszéddel. A tárgyak megnevezésével szinte párhuzamosan a „mi ez?” kérdés is előbukkan, amely oldott kommunikációs játék és tanulási lehetőség is egyben. A második életév második felében jelentősen bővül a szókincs, megjelennek a 2-3 szavas mondatok, tökéletesednek a nyelvtani szerkezetek, észreveszi a szavak hangalakjának változásait (például autó–autóval). Fejlődik a passzív szókincs, azoknak a szavaknak a köre, melyeket még nem használ, de érti jelentésüket. Hároméves korra a beszédaktivitás megnövekszik, fő formája a párbeszéd, mely lehetőséget biztosít a szociális kapcsolatok kiépítésére a felnőttekkel és a kortársakkal egyaránt. A szókincs a bölcsődés kor végére eléri az 1200–1500 szót.

Ha tudatosan figyelünk a gyermek beszédfejlődésére, idejében felfedezhetjük a problémákat. A korai felismerés a későbbi nyelvi lemaradás megelőzése szempontjából rendkívül fontos.

Ott hallgat, itt beszél

Beszélnünk kell a pszichés és organikus hátterű, nyelvi területen jelentkező tünetekről.

§ A mutizmus – azaz némaság és változata, az úgynevezett kiválasztott (szelektív) némaság – lelki háttéren szerveződő jelenség. A teljes némaság igen ritka. A már beszélni tudó gyermek, többnyire valamely trauma hatására, nem szól a környezete egyetlen tagjához sem, nyelvileg nem érintkezik senkivel. Ha a gyermek bizonyos helyzetekben, helyen, személyekkel nem beszél, míg máshol, másokkal hajlandó szóba állni, akkor szelektív mutizmusról van szó.

§ A diagnózis felállításához szükséges, hogy a gyermek bizonyos szociális helyzetben (pl. iskola) legalább egy hónapig ne beszéljen; ebbe az egy hónapba nem számít bele az új környezetben töltött első hónap. Ugyanakkor fontos feltétel, hogy más környezetben megfelelően használja a nyelvet. Gondoljunk arra, hogy ha haragszunk valakire, nem szívesen beszélünk hozzá, kerüljük a találkozást, a kommunikáció minden formáját. Új helyzetben, ismeretlen emberekhez nehezen szólunk, inkább kivárunk, figyelünk. Erre gyanakodhatunk a már beszélni tudó kisgyermeknél is. Tapintattal, szeretettel, nem sürgetve a kommunikációt, fel tudjuk oldani a gyermek szorongását. Lehet, hogy szükségessé válik az anya időleges jelenléte is az óvodában.

Beszéd és érzelem

A nem szavakkal történő kommunikáció, például bólintás, kacsintás, mosoly, színezi, értelmezhetővé teszi a szóbeli közlést, de ha nem fedi a mondandónkat, akkor zavar keletkezik a beszélgetésben, sőt hitelünket is veszíthetjük mások előtt. Gyakran panaszkodnak a szülők: „Én már sokszor megmondtam a gyereknek, hogy rendesen viselkedjen az asztalnál, de ő akkor is felugrál evés közben.” Ha az ilyen szülő kívülről figyelné magát, rájönne, hogy miközben a gyermeke felugrál, és ő rászól, hogy ne tegye, aközben elnézően, mosolyogva és megelégedve szemléli csemetéjét, talán arra gondolva, hogy ő maga is pont ilyen volt. A gyermek megérzi ezt a megelégedettséget a szülőben, így teljesen mindegy számára, hogy a felnőtt szóban mit fűz az asztaltól való felugrálásához. (Sz. H.)