Kikből lesznek a rockklasszikusok?

Aznap tudta meg, milyen jeles dátumot ünneplünk mi itt, tetszett is neki az egybeesés. Ő viszont a korszakalkotó Aqualung album megjelenésének 50. évfordulója alkalmából indult turnéra saját zenekarával, és eljátszották a teljes albumot, plusz még néhány dalt a szólólemezeiről. Ezek is érdekesek, de persze ő is tudta, miért gyűlt össze a közönség az MMC klubban, két nappal korábban pedig Kassán.

Barre 1968-tól 2012-ig volt a progresszív rockot megújító brit zenekar tagja, és tevékenyen részt vett az Aqualung születésében: az összes gitártémát ő hozta, a hangzás csiszolásában is komoly szerepe volt. A címadó dal fő témája bekerült a rocktörténet húsz legütősebb riffje közé. A lemez több mint fele azonban évtizedek óta nem hangzott el élőben.

Az Aqualungot és a Locomotive Breath-et egyébként Ian Anderson fiatal zenészekkel felturbózott Jethro Tullja is rendszeresen játssza az albumról, mindkettőt alaposan átalakítva, ha úgy tetszik újraértelmezve. Barre csapata viszont az eredeti albumot kelti életre, leszámítva a fuvolát, ami ugyebár a Jethro Tull védjegye volt.

Érdekes, hogy nem hiányzott a fülemnek ez a domináns hangszer, sem pedig a jellegzetes énekhang. A Martin Barre Band énekese, bizonyos Dan Crisp anélkül pótolta Andersont, hogy utánozni akarta volna, de pont annyit tett bele a produkcióba saját egyéniségéből, amennyivel még nem nyomta agyon az eredeti koncepciót. Ritmusgitáron is ő játszott, szépen összedolgozva a főnökkel. A dobos és a basszusgitáros nem különösebben villogott, viszont látszott rajtuk, hogy élvezik a koncertet, ami dicséretes, hiszen hónapok óta úton vannak a projekttel.

Fel is köszöntötték a színpadon a szülinapost, aki hangszerének akkora bűvölője ma is, hogy tátott szájjal figyelte minden mozdulatát a korban hozzá közelítő pozsonyi nagyérdemű. Itt ő volt az abszolút sztár, érezhető örömmel tört ki a „másodhegedűs” szerepéből, és hát tényleg nem lehetett könnyű élete egy akkora kaliberű frontember mögött.