Kihunyt az Úr lámpása

Sajátos szimbolikájú filmnyelvet és vibrálóan izgalmas, provokatív filmes valóságot teremtett. Nem pusztán Jancsó Miklós volt, hanem „a Jancsó”, akinek lámpást adott kezébe az Úr Pesten. Hogy rávilágítson történelmi és jelenkori magánbűnükre és közerkölcsökre. Filmekkel és formabontó színházi előadásokkal egyaránt.

Lehet(ett) őt szeretni, lehet(ett) nem szeretni, lehet(ett) őt érteni, lehet(ett) nem érteni, csak egy valamit nem lehetett: nem észrevenni. Azért sem lehet(ett) közömbösen elmenni Jancsó Miklós életműve mellett, mert ahogy maga fogalmazott egy 2005-ös pozsonyi közönségtalálkozón: „Azt szokták mondani velem kapcsolatban, hogy egy lehetetlen fráter vagyok, mert provokálok. A filmek, amelyeket rendeztem, mind provokációk valamilyen módon.” Arra pedig oda kell figyelni.

Már az indulása jelezte, eltér a klasszikus narratív mozitól, s az európai modernizmusra, a hatvanas évek filmes új hullámának formaalkotó irányára köt. Az 1963-ban készült Oldás és kötés című filmjével túllépett a klasszikus narratív-epikus stíluson. A drámát, amit a „fényes szelek” és a régi világ szellemiségének ütközése teremt meg a történetben, sötét, nehéz hangulatú képek teszik még terheltebbé.

Ezen is túllépett az Így jöttem című, az orosz fogságba esett magyar kiskatonának (Kozák András) és orosz fogva tartójának (Szergej Nyikonyenko) egymáshoz közeledését bemutató 1964-es filmalkotás, amely a háborús nemzedék sorsát érzékeltette. Fellazul a klasszikus dramaturgia: a kifejező történés itt már a szüntelen jövés-menés az orosz tájban; a film drámaiságát a figurák mozgása teremti meg. Az idegenségből fakadó feszült helyzetet a hoszszú beállítások sora és a kontrasztos fekete–fehér fényképezés tette intenzívebbé.

Amikor a magyar történelem vagy a magyar jelen ellentmondásosságát modellálta filmekbe, nem az események dokumentaristán megelevenítő krónikása volt, hanem képi szimbólumokkal, látványelemekkel idézte meg az egyén és a hatalom, valamint a közösség és a hatalom viszonyát, az egyenlőségpárti és elitista elveket vallók súrlódásait, a szabadság és az elnyomás egymásnak feszülését, az emberiesség és a zsarnokság összecsapását.

A lassan elmúló (őserőt sugárzó) magyar paraszti építészet és a végtelen magyar puszta természeti környezetében történelmet élő figuráinak múltját és jelenét (sejtetett jövőképét) egyre bátrabb és provokatívabb jelképrendszerével mesélte és képzeltette el. Képi nyelvrendszerének leggyakoribb eszközei: a mezítelen nők, a lángoló gyertyák, a lobogó tűz, a szélben hullámzó színes szalagok, a paraszti karosszékek (törése-zúzása), a vágtató lovak, a fehér és véres ingek, az elhomályosító füst és ezek szinte végtelen vizuális balladává ritmizálható látványvariációi.

Művészetére nagy hatással volt az olasz kultúra, hiszen több évig élt Itáliában. Olasz produkciókat forgatott, köztük A pacifistát Monica Vittivel és Daniel Olbrychskivel. Ide sorolható a Monarchia éveit meglehetős érzékiséggel megidéző, olasz–jugoszláv koprodukcióként született történelmi dráma, az 1975-ös Magánbűnök, közerkölcsök, amelyet annak idején „kiűztek” a magyar mozikból, és nem mutattak be.

A kétszeres Kossuth-díjas magyar rendezőt az országhatáron túl is elismerték. Nemzetközi sikerét az 1965-ös Szegénylegényekkel alapozta meg. Életművét az egyetemes filmvilág Cannes-ban, Velencében és Splitben is díjazták.

A végén említsünk meg két pozsonyi vonatkozást. A Hunyadi Mátyás korába visszatérő, a reneszánsz uralkodó magánéletével foglalkozó alkotásába, az Oda az igazság című, utolsó filmjébe Jancsó Miklós a pozsonyi Ifjú Szíveket is meghívta. Utolsó díjainak egyikét Pozsonyban kapta: a Febiofest nemzetközi filmfesztivál életműdíjjal jutalmazta.