Ki olvas ma verseket?

Annyi haszna mindenképp van a mai ünnepnek, hogy egy napra fókuszba kerül a vers. Valahogy úgy, mint május közepén a múzeumok, vagy június 21-én a zene. József Attila jó apropó, mert van mítosza. Az is ismeri a nevét, aki nem olvas verseket.

És hát, tegyük fel a kérdést, ki olvas ma verseket? Hányan mondhatják el magukról, hogy „képben vannak”, ismerik a kortárs termést, tudják, milyen verskötetek jelentek meg az elmúlt hónapokban? Hány kortárs magyar költő nevét tudja felsorolni egy átlagember? Az első három kérdésre saccolással válaszolok magamnak: azok olvasnak verseket, akiket érdekel a nyelv, a nyelvvel való játék, a gondolatok közlésének lírai módozatai, az érzelmek verbális kivetülése. Ha 500 ezerre kerekítjük a hazai magyarok számát, akkor szerintem ebből ötezren lehetnek képben. Ennyien tudják, kik a fontos kortárs költők, kikre kell odafigyelni. Akik rendszeresen vásárolnak is versköteteket, mondjuk évente nyolcat-tízet (ez a megjelenő kötetek töredéke), azok ötszázan lehetnek kis hazánkban. Egyetemisták, magyartanárok, irodalommal foglalkozók, művészek, háziasszonyok, újságírók, rendezvényszervezők, értelmiségiek, és persze az olvasók, ez az oly gyakran emlegetett arctalan massza. Költőkkel folytatott beszélgetéseim során egyébként mostanában furcsa dologra lettem figyelmes. Egyre fontosabb nekik az olvasó. Egyre kevesebbszer mondogatják, hogy fütyülünk mi az átlagemberre, mi a műértőknek írunk. Ilyenekből ugyanis egyre kevesebb sétál az utcán, még kevesebben sétálnak be szerzői estekre, könyvbemutatókra, bármilyen irodalmi rendezvényre. És mivel a költő igenis exhibionista, szeretne egyszer tananyag lenni, az irodalomtanítást szapulják leggyakrabban. Mert a nebulók többsége igencsak meglepődik, ha egyszer véletlenül egy élő költő toppan be az iskolába. Ők még csak Csokonainál tartanak, ne nagyon beszéljen nekik kortárs irodalomról, inti a tanár a költőt, aki erre döbbenten hápog, zavartan vakaródzik. Csak az osztályban szembesül azzal, hogy a srácok számára az irodalom élettelen műfaj, ugyanolyan tantárgy, mint a kémia vagy a matek. Rég halott emberek köteteinek címét és „művészetük lényegét” igyekeznek a fejükbe tömni, aztán feleléskor persze össszekeverik az adatokat, és gyűlölik azokat a vén grafománokat. A nagy hajtásban ugyanis elvész az irodalomtanítás lényege, az olvasás szeretetére való nevelés – ismételgetik a kortárs költők a nagy igazságot, szidva a rendszert elemitől egyetemig. És igazuk van. Még a bölcsészkarról is funkcionális analfabéták, látszatteljesítményt produkáló biflázógépek kerülnek ki, még velük sem igyekezett senki megértetni, hogy a versolvasás a vizsgakötelezettségen túl elsősorban élvezet. Arról nem is beszélve, hogy új horizontokat nyit, fejleszti a szépérzéket, a szókincset, tán még a verbális reflexeket is. A helyes módszer nyilván létezik, csak nehezen alkalmazható. A mai gyerekek ugyanis egészen más „kódra” működnek, mint mi annak idején. Gyorsan a lényeget. A körülírásokhoz nincs türelmük, szókincsük lecsupaszul, csak a legegyértelműbb utalásokat értik meg. Egy költő-tanár ismerősöm mesélte, hogy tizenöt évvel ezelőtt még elemezhette a diákjaival Az ember tragédiáját, ma viszont már csak részleteket adhat fel házi olvasmányként, illetve az egyes színek tartalmát. Hosszabb olvasandókkal nem is érdemes terhelni a srácokat, hiszen a legtöbb diák alig várja, hogy leérettségizzen magyarból, és végre kitakaríthassa fejéből a sok lomot. Pedig pont ez a lom, a szövegértés, a szimbólumok, szóképek értelmezésének készsége segíthetne nekik boldogulni a világban. Mert, aki egy versben megtalálja a minőséget, talán a világot is megbízhatóbban tudja dekódolni. Kortárs költőinknek esélyük sincs eljuttatni verseiket „az utca emberéhez”. Olvasókat ugyanis nevelnünk kell, kortárs költőket pedig csak az a pedagógus iktathat be a tananyagba, akinek van áttekintése a kortárs irodalomról.