Kezével látja s ellátja a fájó derekat

A természetet imádó, abban otthonosan mozgó suhanc leginkább vízközelben szeretett lenni. Álmai szerint erdészként akarta magába szívni az erdő, a frissen kaszált sarjú illatát, hallgatni a fák susogását, a gallyak recsegését, élvezni az Ung folyó halainak ficánkolását...

– Emlékszem, édesapám nyomdokaiba szerettem volna lépni. Ő volt szülőfalum, az Ung-vidéki Mokcsakerész vadgazdája, mindig körülötte sündörögtem, minden vadászaton részt akartam venni. Akkor is így volt... – mondja a ma 44 éves Balogh Emil, felidézve a harminc évvel ezelőtt történteket. – Tizennégy éves suhanc gyerek voltam, vadászaton vettem részt édesapámmal úgy, mint máskor. Az Ung-parti térségben vadásztak a nagyok, mi serdülő fiúk ólálkodtunk körülöttük, megpróbáltuk ellesni a tudományuk. Már lefújták a vadászatot: ilyenkor mindenki fellélegzik, hogy szerencsésen megment minden... Nem messze tőlünk haladt az egyik vadász, aki útban hazafelé odaadta velem egyidős fiának a tizenkettes sörétes vadászpuskát... Egy fácán felröppent mellettünk, amikor a mintegy harminc méterre gyalogló fiú hirtelen mozdulattal felzárta a csövet, célzott és menten meghúzta a ravaszt... A durranásra féloldalt fordítottam a fejem, ami végzetes volt számomra: a sörétek végigsöpörtek az arcomon és a vállamon, majd megálltak a testemben és a fejemben. Megszédültem, elveszítettem az eszméletemet, a földre zuhantam. A gyors beavatkozás reményében Kaposra, Helmecre, Nagymihályba, onnan pedig Kassára szállítottak, ahol végül megoperáltak. Kilencórás műtét volt az első, kétszeri altatással. Utána egy rövid időre visszanyertem a látásomat. Majd Debrecenbe mentünk, az ottani beavatkozás sikertelen volt, minek folytán teljesen megvakultam. Pedig ott már 1961-ben szaruhártyát ültettek át. Az én műtétemnél viszont orvosi műhiba történt Albert professzornak köszönhetően. Nem hallgattuk meg Kettesi doktort, aki óvott bennünket a műtéttől, és sajnos, neki lett igaza. Utána visszakerültem Kassára. Nagy hálával emlékszem néhai Ľudovít Veselý docensre, aki maximálisan törődött velem és követte minden lépésemet. Hasonlóképp a fia, aki ma pozsonyi magánklinikáján rendel.

Balogh Emil máig František Veselý professzor páciense. Ottjártamkor épp a következő kezelést beszélték meg telefonon: a doktor úr elkíséri őt egy prágai felülvizsgálatra, hogy előkészítsék a régen várt müncheni műtétre. Derűvel és bizakodóan néz a jövőbe a harminchárom éve fényre vágyó és türelemmel váró Balogh Emil. – Többszöri operációval öszszesen nyolcvanhat darab sörétet szedtek ki a testemből, ebből tizenkilencet a két szememből. Utána moszkvai, odesszai kezelések következtek, tehát körbejártam fél Európát, és még mindig nem látok, viszont töretlenül bizakodom. A napi sötétségbe beépültek a hajdani gyermekkori emlékképek, melyek mozaikkockák formájában össze-összeállnak. Az agyamban él a természet: illata ma is megcsap minden alkalommal, ha természetközelbe kerülök. Talán az egyedüli vak horgász vagyok a világon..., mert horgászni aztán szeretek, gyakran ülök a víznél. Azon gondolkodom, hogy ha az orvostudomány továbbra is így fejlődik, el kell jönnie a napnak, amikor újból láthatok. Megnézhetem a feleségemet, akivel ugyan régóta házas vagyok, de még nem láttam az arcát, a szemét, amivel engem is vezet. És a fiamét sem, aki ma huszonhárom éves és erdészmérnök szeretne lenni, megvalósítva az én álmomat is. Nagyon szeretem a családomat, nekem aztán igazán, a szó szoros értelmében ők a szemem fénye. Nélkülük nem boldogulnék: sokszor idegesítem őket, mert tétlenül nem tudok lenni. Találok elfoglaltságot, fúrok, kalapálok, amihez valamit mindig a kezem alá kell adni. És türelmetlen vagyok: amit a fejembe veszek, azonnal meg akarom csinálni. Nálunk a porszívót és más háztartási eszközt is én javítom. Ezenkívül gyümölcsfákat oltok, de a faanyaggal való munkát is szeretem.

Miután gyermekkori erdésztervei szertefoszlottak, alkalmazkodnia kellett új állapotához, a kihívásokhoz, merthogy az élet megy tovább. – Lőcsén a Vakok és Gyengénlátók Iskolájában elvégeztem a masszőri szaktagozatot, és 1982-től élek e hivatásnak. Nagyon szeretem ezt csinálni: örülök, ha segíthetek másokon, mert amint a világ, benne a sok ember is gerincpanaszokkal küszködik. Először a tőketerebesi kórházban tevékenykedtem a rehabilitációs osztályon, majd átkerültem Királyhelmecre. Ott hetvenszázalékos kihasználtsággal dolgozom a feleségemmel együtt, a fennmaradó harminc százalékot vállalkozó masszőrként végzem Nagykaposon. Gyűjtöm a pénzt a müncheni műtétre, mivel annak idején azért maradt el ez a beavatkozás, mert nem volt meg hozzá az anyagi fedezetem, a huszonnyolcezer márka.

Balogh Emil nejével a tőketerebesi kórházban ismerkedett meg, ahová mindketten szüleik beteglátogatására jártak: itt kerültek közelebb egymáshoz. – Rokonszenves volt, határozottnak, magabiztosnak, ellentmondást nem tűrőnek bizonyult az első látásra – mondja Viola asszony. – Ma is csökönyösen ragaszkodik ahhoz, amit elképzel. A főzést is meg kell szakítanom, ha segítségre van szüksége.

Naponta 45-50 masszázsra szoruló páciens fordul meg a keze alatt, ami annyit jelent, hogy az eltelt 22 év alatt 270 000 panaszoson segített.

A Bodrogközben és az Ung-vidéken, de a régión túl is számtalan ember ismeri és elismeri kezeinek izomlazító áldásos hatását. Lehet, egykor az ő sorsa is fordul, s újra megláthatja mindazt, amit gyermekkori emlékként hordoz álmai világában.