Kétpetéjű ikrek az ötvenhatos események viharában

Jiří Menzel, Tóth Orsi és Koltai RóbertOláh Csaba felvételeVilágszám című friss alkotásával Koltai Róbert is „nagy illuzionista”. Horváth Péter forgatókönyvíróval és Dés László dramaturggal (!) remek triót alkotva olyan történetet dolgoztak ki, amely nagyszerű alapul szolgált hatodik filmjéhez.

Dodó és Naftalin az ötvenes évek első felében, a Nagycirkusz ünnepi előadásán tehetségüket bizonyítva merész tréfába bocsátkoznak. Elkérik a közönség körében ülő Rákosi elvtárs drága óráját, hogy páratlan mutatványuk tárgya lehessen. De hiába az addig jól bevált varázsige: a produkció csúfos véget ér. Bár a történtekért Naftalin (Koltai Róbert) felelős, börtönbe Dodó (Gáspár Sándor) kerül. Életükben most először elszakítják őket egymástól.

A magára maradt Naftalin egy vidéki színház kellékese, amikor 1956 őszén kitör a forradalom. Október 23-án még központi figurája a színházi történéseknek, másnap azonban már a fővárosba tart, hogy kiszabadítsa szeretett testvérét. Kalandos útja során megismerkedik egy lánnyal, az országút mellett virágzó, intézetből szökött Pipitérrel (Tóth Orsi), de a célba, a börtön igazgatójához már egyedül ér be. Dodó kiszabadul, s hamis papírokhoz jutva el is hagyhatná az országot. Szerelme, a műlovarnő (Györgyi Anna) Bécsben várja őt, a testvérek azonban hosszasan hezitálnak. Menni vagy maradni? – ez itt a kérdés. Nekivágni az ismeretlennek, vagy itthon reménykedni? Sorsuk, boldogulásuk sem ott, sem itt nem biztosított.

Szép film. Jó film. Értékes film. Tragikomédia a javából finom lírával és poétikával átszőve. És nemcsak a főszereplők – az epizódszerepekben feltűnő színészek is nagyot alakítanak.

Slomót, a kétpetéjű ikrek apját Bodrogi Gyula formálja meg tudásának erős esszenciájával. Ő énekli a film néha kedves, néha fájó betétdalát, amely általa lesz himnusz a manézsről.

„A bűvészmutatványok mindig is érdekeltek, meg akartam fejteni a titkot – mondja. – A cirkusz világa gyerekkorom óta közel áll hozzám. Tükröződik benne minden, amit az életből már ismerünk. Régi vágyam teljesült most a filmben. Én is varázsolhattam.”

Györgyi Anna a műlovarnő szerepében remekel, aki Dodó mellett Csárlit, az amerikai diplomatát is szereti. A végén választásra kényszerül, s ő a biztos megélhetés mellett dönt.

„Bár műlovarnőt játszom, szerencsére nem kellett nyeregben ülve dresszíroznom a lovakat. Főiskolás koromban, lovaglás közben komoly balesetet szenvedtem, azóta kerülöm az ilyen jeleneteket. Ha lehet, inkább a porondon állva csattogtatom az ostort.”

Trill Zsolt Sándort, a forradalmi lelkű, nem éppen tehetséges vidéki színészt alakítja a filmben.

„Sándor nagyravágyó, de inkább csörtető színész, aki minden széljárást ügyesen kihasznál, hogy színpadra kerülhessen. Ő mindig, minden helyzetben villogni akar. Kitűnni akkor is, ha inkább félre kellene vonulnia. Szerintem irtó tehetségtelen fickó.”

Pipitér, aki a történet során egyre erősebben kötődik Naftalinhoz, Tóth Orsi megformálásában válik a film emlékezetes figurájává.

„Nekem egy kicsit olyan ez a lány, mint Fellini Országúton című filmjében Gelsomina. Azzal a különbséggel, hogy Pipitér számára az élet a cirkusz. Nem tudni, honnan jön és merrefelé tart, mert tele van titokkal. Hogy senkije sincs, az gyorsan kiderül, de hogy hol és miért siklott ki az élete, azt még Naftalinnak sem árulja el, pedig ő lesz az első ember, akihez szívből ragaszkodik.”

Tordy Géza, Iglódi István, Bács Ferenc, Pelsőczy Réka és Ullmann Mónika mellett a Komáromban játszó Molnár Xénia is felvillanthatja tehetségét, s ő él is a pompás lehetőséggel. A buja büfésnő szerepébe „anyai érzéseket” is belevisz, így dús keblei mellett hatalmas szívét is megmutathatja.

Epizódszerepet vállalt a filmben Jiří Menzel is, aki most dolgozott először Koltai Róberttel. Színházigazgatót eddig csak az életben „játszott”, ott nem is élvezte annyira, mint most, a kamera előtt.

„Azt hiszem, ő lassúbb lény, mint én – vélekedik Koltai Róbert –, de hamarabb látja a másik gyenge pontjait, amiből aztán vagy egy poént, vagy egy mulatságos helyzetet csihol. A lapokat is szereti rögtön leosztani. Egy-egy pillantással, kis grimasszal, mókás villanással. Én meg olyan vagyok, mint futballban a középcsatár, aki ha már kapura tör, akkor nem lehet megállítani. Csak helyzet, lehetőség kell neki, hogy gólt rúghasson. De amire ő képes...! A film ünnepi bemutatóján, az Urániában megint a finomságával kápráztatott el. Azzal, hogy igenis lehet hangoskodás nélkül, nem durván viccelni, lágyan, egyedi módon, egészen különösen. Én ki sem bírtam. Harsogva felröhögtem. Az történt, hogy álltunk a zúgó tapsviharban a színpadon, és Dés Laci az egyik legünnepeltebb résztvevője volt az estnek. Jirka már túl volt a saját meghajlásán. Őt is rendkívüli módon ünnepelték. Én ismerem jól a Dés Lacit. Vannak dolgok, amelyekben hihetetlenül hirtelen haragú. Tehát nem volt veszélytelen, amit a Jirka kitalált. Bemondták, hogy a film dramaturgja-zeneszerzője és a zongorista alakítója Dés László, mire ő teljesen természetesen előre akart lépni, a lent ülők pedig csak azt látták, hogy összevissza botladozik. Mintha beakadt volna a zakója, és az nem engedte volna. Jirka pedig mindeközben ártatlan arccal nézett a közönségre, a jobb kezével viszont tiszta erővel, a zakójánál fogva húzta vissza Dés Lacit. Ha én csináltam volna, biztos, hogy kapok egy kisebb pofont.”

Ehhez hasonló poénokkal dúsítja a filmjeit is, vetem közbe, mire Koltai Róbert így folytatja:

„Én is mindig az abszurdot, a groteszket szerettem, ezért áll olyan közel hozzám a menzeli humor. Ez olyan szeretetteli figyelés. Az élet mások által egyáltalán nem észrevett apróságaiból az ő minőségi figyelme megfogható pillanatokat és hatalmas örömöket, nevetéseket tud az arra érzékeny emberből kicsalni. Nálam néha a legrosszabb, legfárasztóbb, legelgyötörtebb este után süt fel a nap. Olyankor úgy érzem magam, mintha becsíptem volna, és jobbnál jobb poénok jutnak az eszembe. Főleg, ha van mellettem valaki. Egymagamban többnyire semmi sem vagyok. De ha körbevesznek, akiket szeretek, akikkel jó együtt lenni, akik fontosak számomra, és azt akarom, hogy jól érezzék magukat mellettem és nevessenek, kapjanak valamit, egyszer csak jönnek a poénok. Nincs két egyforma ember, két egyforma szellemi szint, két egyforma humor. Én nem állok azon a nívón, ahol Jirka áll, tisztelem és szeretem őt, ezért sokkal inkább magam fölé helyezem. Neki hatalmas élet- és megfogható műveltségarzenálja van. Az enyém kisebb. De lehet valaki úgy is intelligens, unintelligens, hogy rengeteg könyvet olvas, vagy egyet sem. És én valahol középen vagyok...”

A forgatás során hamar bebizonyosodott: nemcsak a humoruk – a világlátásuk is hasonló. Koltai Róbert és Jiří Menzel véleménye sok mindenben azonos. A bemutatót követő este azonban az is kiderült: nemcsak a látásmódjuk – a látásuk erőssége, a dioptriáik száma is megegyezik.

„Ezen nagyon meglepődtem. Egyforma szemüveget viselünk. És van még pár dolog, amiben egyformák vagyunk! Amire nagyon büszke vagyok: bizonyos helyzetekben nemcsak mosolyra, hanem hangos nevetésre késztettem. Ez nem kis eredmény. Ő inkább nevettetni tud és szeret, de nagyon finom poén kell ahhoz, hogy ő kacagjon. Rólam köztudott, hogy szeretek parodizálni. Természetesen Jirkának is vannak erős karakterisztikus jegyei. Például, ahogy beszél. Sokszor csak egy-egy szót lehet elkapni a mondataiból. Nem is motyog... nyikorog! De lehet, hogy direkt. ĺgy akarja elérni, hogy figyeljenek oda, ha ő beszél. A színházigazgató szerepében az állt a szövegében, hogy »Egy nagy lófa..t marad el az előadás!« És ezt magyarul kellett mondania. Nyilván durvának találta, azért csak annyit mondott, hogy »Nagy sza.t!« Én persze azt hittem, hogy azt is hatalmas hangerővel közli majd, hiszen mindenki így torkollja le a másikat. Ő nem. »Nágy szá.t!« – közölte halkan, de olyan hegyesen. Én rengeteg energiát veszítek, ha beszélek. Ő nem. Ő nem hajlandó energiát pazarolni olyan dolgokra, amelyekre nem éri meg. Inkább figyel. Szerintem megállás nélkül poénokon jár az agya anélkül, hogy törné magát. És ahogy figyel... látszik, hogy mosolyog a szeme, de a hangja, az energiája féken van tartva. Én meg pont a fordítottja vagyok. Ezt nem lehet megtanulni. Ő az agyával és a szívével egyszerre dolgozik. Ebben rejlik a nagysága.”

Oscar-díjas alkotása, a Szigorúan ellenőrzött vonatok óta – ahogy ő fogalmaz – távoli sziget volt számára Jiří Menzel. Ezt érezte akkor is, amikor Gazdag Gyula filmjében, A kétfenekű dobban Rudolf Hrušínskýval, Menzel legkedvesebb színészével forgatott.

„Nem akarok bálványimádásba esni, de a rezignált bölcsessége nagyon szimpatikus számomra. Világnagyság, akinek a közönség, a telt ház mindig is szent marad. A Világszámban fényesen játszik. Neki való a szerep. Egy örökké hezitáló színházi direktor, aki senkinek se mondja, hogy így vagy úgy, végig egyensúlyoz. De azt azért megtudjuk róla, hogy nem biztos, hogy olyan színházat szeret, mint amilyet csinálnia kell.”