Kételkedés mint kegyelmi állapot

Kovács Ágnes felvételeAz elmúlt nyáron egy húsz képből álló, rendkívül magával ragadó, technikailag nagyon komoly erőpróbát jelentő képsorozat szaladt ki ecsetje alól. Az „ITEM” avagy „Jut eszembe” című képciklus központi témája az emberi test. Az idealizáltan gyönyörű, de álarcban pompázó női aktok hátterében azonban a világtörténelem hullámzik, pereg. Szabó Ottó művészete a jelek szerint újabb állomásához érkezett.

Mi adta az indíttatást az új sorozat megfestéséhez?

Engem soha nem érdekeltek a kicsinyes, semmitmondó dolgok. Most is éppen a kihívás jelentette az impulzust, mert rettenetesen nehéz az emberi testen a térbeli rövidülést megrajzolni, megfesteni. Ha szemben áll veled valaki, úgy, hogy csak az ujjai hegyét látod, s mögötte a test, szinte lerajzolhatatlanul, az kihívás. Ha sikerül, még akkor is nagy a veszély, hogy csupán stúdiumrajz marad, minden töltés és mondanivaló nélkül. Probléma az is, hogy ma a képzőművészet teljesen más irányba ment el, én meg szeretek ilyen kérdésekkel foglalkozni. Az emberi test kimeríthetetlen téma. Sajnos, a képzőművészeti főiskolákon ma nem elsődleges szempont, hogy aki elvégzi, az tudjon rajzolni. Olyan a helyzet, mintha valakit felvennének kőművesnek, de nem tanítanák meg falat rakni és vakolni.

Az „Item” avagy „Jut eszembe” sorozat velencei álarcos aktjai mögött megjelenik a világtörténelem – az ősrobbanástól a végítéletig feszülve. Ez a nem mindennapi feladat nyilvánvalóan hatalmas lelki-szellemi erőt követelt. Honnan származott ez az erő?

Egy benti robbanásból. Először voltak az aktok, vagy én nem is tudom... Jött Ági, a feleségem, aki megváltoztatta a világomat, és ez hozta elő a visszatekintést eddigi életemre – meg a történelemre, amit én így látok.

A te poklaid és mennyországaid ezek?

Jól látod, így van.

Tehát a „Jut eszembe” itt és most azt jelenti, ez is volt, de innentől fogva Szabó Ottó egy másik világot lát, épít és fest?

A szó szoros értelmében és a festészetben is így igaz, ez így van. Sokkal színesebb és más jellegű világot építek. Nem állítom én azt, hogy konceptualista kezdenék lenni, bár hogyha boncolgatjuk ezt a szót, akkor ott van benne, hogy az ötletre épít, az ötlet a végeredmény. És az viszont biztos, hogy képes vagyok egy ötletért átalakítani egész addigi elképzelésemet. Átértékelődött az életemben elég sok minden. Azért persze nem változik meg teljesen az eddigi formanyelv, talán csak színesebb lesz.

Az új sorozat egy eddig ismeretlen alkotói habitust mutat. Nincsenek már szétszakított arcok, egységes, bár kicsit szétszórt a világ. Most jön a rendszerezés ideje?

Nagyon úgy néz ki, hogy erről van szó. Lezárult valami, s mielőtt magamban is lezárnám, még eszembe jut valami. Amit megfestek, hogy feloldjam vele – hogy kibővítsem az egészet. Mint Villon balladáinak a végén, hozzáírok egy imát, egy ajánlást, egy fohászt. Gyönyörű volt, ahogy megfogalmazódott bennem... Itt Rozsnyón felvázoltam, aztán rohantam Bódvavendégibe festeni. Mert itt a festés ihlete, ott, a szüleim házában pedig az a hozzám nőtt, otthonos tér, amely számomra legmegfelelőbb a festésre.

Az arcokat velencei maszkok takarják. Szabó Ottó saját arcát nem félti, a kedves arcát azonban védeni kívánja ezzel?

Igen, így van valahogy. Eszembe jut ilyenkor Kirkegaard filozófiája, amely nekem egyfajta hitvallásom. Minden ember egy önmagába zárt külön világ, s minden individuum örök inkognitóban marad. Ilyen értelemben az inkognitó az emberi létezés egyik alapstruktúrája. Úgy gondolom, ez valóban így van, és énrám is vonatkozik. Miként az is, hogy a kétkedés kegyelmi állapot, mert csak a kétkedő ember töpreng, hogy jól csinálta-e, amit csinált, jól gondolta-e, amit gondolt.