Keserédes identitás

Lackfi János Milyenek a magyarok című novelláskötete alapján a társulat és a rendező közös munkájával összeállított Hungarikum varieté a szerző művéhez hű összeállítás, mely Lackfi nyomán ugyanarra a kérdésre keresi a választ. Milyenek a magyarok? Hungarikum varietéElőször is sokfélék, ezzel együtt pedig tökéletlenek. A GIMISz társulata erre a kettőre, valamint az eredeti mű maró humorára alapozva görbe tükröt állított annak a Magyar Embernek, aki egyszerre vagyunk mindannyian. Emiatt jórészt akaratlanul, mondhatni, kicsit ki is bújt a felelősség alól. Merthogy lehet rajta nevetni, vagy lehet rá haragudni, de igazából egyiket sem. Mert bárhogy reagáljunk is, végül úgyis abba a sztereotípiába állunk, melyet a szerző és az előadás is felvázolt. Hiszen a magyar ember végső soron az, aki tud magán nevetni, és az is, aki sértődötten árulást kiált. Lackfi ezen attitűdje az előadás egészébe átszivárgott, ezzel pedig alapjaiban határozta meg a Hungarikum varieté szellemiségét. Azzal, hogy a szerző és a társulat véleménye a legtöbb helyen megegyezik, még semmi probléma nincs. Jó ritmusban összekötött jelenetekA humor és a mögötte teljes vállszélességgel álló kritika ennek megfelelően működik, bár a szöveg mögött a színpadon látottaktól némileg nagyobb dinamika dolgozik. A dinamika terén ezzel az összeállítással Ölveckynek kimondottan nehéz feladata volt, hiszen közel negyven embernek kellett helyet találnia a kamaratérben. Ezért a színpadi jelenlét kissé statikus volt, ezt kompenzálandó a kreatívan válogatott és szerkesztett zenés betétek jó ritmusban kötötték össze az egymástól látszólag független jeleneteket. A Hungarikum varieté kettőssége patthelyzetet teremtett, és a statikusságért okolhatnánk a „darabválasztást” is, miközben nem lenne teljesen igazunk. Egyrészt azért, mert fontos és erős témát dolgoztak fel, miközben szórakoztatók tudtak maradni, másrészt pedig azért sem, mert azzal, hogy a színjátszók magyarként önmagukról is beszéltek (és civilben már találkozhattak az ábrázolni kívánt sztereotipikus szerepekkel), megvolt a kellő színpadi otthonosságuk, így magabiztosan tudták hozni szerepeiket. És hogy milyenek ezek a szerepek? Van, hogy „bormámorosan saját magunktól is megrészegülve és megkérdőjelezhetetlen igazunkat harsogva asztalt csapkodunk”, van, hogy „tyúkkoponyából szippantunk velőt”, miközben „dombokat hívunk hegyeknek és tavakat tengernek”. Ezek is mi vagyunk, ha magunkra ismerünk azért, ha nem, akkor azért, de a pácban – ahogy azt jóval Lackfi előtt is megmondták – mind benne vagyunk. Ezt a leckét a GIMISz társulata is megtanulta, és ami legalább ennyire fontos – az előadás kettősségének dacára –, tovább is tudta adni. Ölvecky pedig, átesve a vízkeresztségen, bizonyította, hogy Csengel Mónika az idei évre jó kezekbe adta át az irányítást. A császár új ruhájaA versenyelőadások sora tegnap délelőtt a komáromi Marianum Egyházi Gimnázium MEGruházunk csoportjának Fazekas István: A császár új ruhája című darabjával folytatódott. A Hans Christian Andersen meséjén alapuló színpadi játék meglepően – már-már zavarba ejtően – modern koncepcióval állt fel Tóth Gábor rendezésében, ennek megfelelően számtalan popkulturális utalással (Tarantino: Pulp Ficton, Teller: Semmi, Sienkiewicz: Quo vadis?, kortárs politika stb.) próbálta színezni a klasszikus történetet. Az összetett, de többé-kevésbé átlátható rendezői koncepció mögött meghúzódó világszemlélet átsejlett ugyan az előadáson, amelynek szellemisége azonban érettebb volt, mint amit ebből közvetíteni tudott. Eközben azt sem érdemes figyelmen kívül hagyni, hogy legyen bármilyen mondanivaló egy egységes elképzelés mögött, vannak szituációk, melyek egy középiskolás színjátszó játékában más értelmet kaphatnak, és máshova helyezik a súlypontokat. Minden bizonnyal Tóth Gábornak kevesebb színjátszója volt, mint amennyivel kényelmesen le lehetett volna vezényelni az előadást, ezért külön kihívást jelentett az egyes jelenetek összehangolása és átvezetése egymásba. A kihívás azonban nem csak a rendezőt, hanem a színjátszókat is érintette, akiknek szinte egyik pillanatról a másikra kellett adaptálódniuk egy-egy új szerephez, majd vissza. Egy ilyen jellegű feladat pedig sokszor a profiknak is okozhat nehézségeket. Persze a mélyvízben lehet csak igazán megtanulni úszni. A császár új ruhája bővelkedett olyan kreatív megoldásokban, melyek a színpadi összképben kellőképpen érvényesülni tudtak, és melyek nagyban járultak hozzá ahhoz, hogy a szemmel láthatóan rengeteg befektetett munka megtérüljön. Horváth Gergő