Képes-e ölni a zene?

A művet részint az európai neoklasszikus tradíció felől, részint a populáris jövőlátomásokat megjelenítő művészi és kevésbé művészi megnyilvánulások felől látom értelmezhetőnek. A jövővízió (ha tetszik: sci-fi) műfajától sem idegenkedett a klasszikus zene: elég például Blomdahl Aniara (1959) című űroperájára gondolni vagy Sylvano Bussotti zseniális, Az ihlet (L’ispirazione, 1988) című alkotására, mely 2031-ben játszódik egy programozott űrzenét produkáló színház-űrhajón. Ez utóbbi mű karikírozott parodisztikus zeneszerzői önportrét is megjelenít, s a kortárs zeneélet egyes paradox mozgásait is kigúnyolja. Euphonia egy virtuális zeneváros, melyben csakis és kizárólag zeneszerzők és előadóművészek laknak: e fiktív (Karinthy Faremidójához hasonló) tér (önkény)ura 2315-ben Shetland, a zeneköltő, aki afféle zeneszerzői személyi kultuszt tart fenn. Ebbe a zenevárosba (melyet egyébként először Berlioz képzelete alkotott meg) emigrál Xilef, akit a táncosnő Mina – anyja hatására – kikosarazott. Xilef épp Shetland eljegyzésére érkezik: az álarcos menyasszony (Nadira) ünnepi násztáncot lejt. Miután az álarc lehull, kiderül, hogy Nadira tulajdonképpen az imádott Mina. Xilef bosszút forral, egy megátalkodott zenetudóst bérel föl, hogy egy olyan zenepavilont szerkesszen, mely Shetland zenéjének ritmusára mind jobban összezárul, és egyszerűen kivégzi a benne táncolókat. Shetland így a zenekari árokban akaratlanul és öntudatlanul levezényli kedvese kivégzését. A zene erősen narratív természetű, könnyed, mondhatni konzervatív, de minduntalan átjárja egyfajta parodisztikus igény is, mely különösen az eltorzított Puccini-effektusok révén válik nyilvánvalóvá (ez a legerősebb A csapda című részben). A felfokozódó lírai dallamok el- és előtűnése és a túlzottan is teátrális drámaiság mellett ezt a parodisztikus élt a balettszereplők és egyes Puccini-hősök neveinek összejátszhatósága (pl.: Xilef-Kalaf, Mina-Mimi) fokozza. E ponton világos párhuzam vonható Bussotti említett művével, mely erőteljesen reagál a tradícióra, operájában Rossini (lásd a koncertmester cabalettáját) vagy Puccini (lásd Serena első felvonás végén felhangzó ragyogó áriáját) ugyanúgy jelen van, mint a kortárs és futurisztikus (az elektronikus zene egyeduralmát hirdető) komponálási technikák.

A cd nyitódarabja a 2004-ben komponált Les Douze Gardiens du Temple című szimfonikus költemény, mely Debussy-hangulatokat idéz elénk némi misztikus elragadtatással fűszerezve. Debussyhez kötik a művet a kimerevítetten rezgő, lebegő lírai pillanatok és az általa is olyannyira kedvelt tibeti cimbalom alkalmazása. A misztikus (a tonalitást jelképező?) templom 12 őre 12 hangjegy. Nem nehéz e templomot Szkrjabin Indiába képzelt misztikus művészeti szentélyével azonosítani, melyben a 12-es számnak éppoly meghatározó konstrukciós szerepe van, mint a schönbergi dodekafóniában. A templom-zenét a balettel a CD-n egy 2002-ben komponált, elliptikus szerkesztésű absztrakt időfogalmakkal dolgozó szimfonikus költemény köti össze.

Petitgirard zenéjének sajátos humora és kritikai éle van, mely posztmodern módon képes összehangolni a populárisat az arisztokratikussal, s ezáltal művei nemcsak a beavatottak számára nyújtanak nem mindennapi zenei élvezetet. A populáris kultúra elválaszthatatlan a zeneszerző életművétől, hiszen ő pl. a híres Maigret felügyelős krimik zenéjének megalkotója is. A CD különlegessége az is, hogy műveit maga a zeneszerző vezényli.

(Les Douze Gardiens du Temple, Počme, Euphonia, CD, Naxos, 2005.)