Képes-e az irodalom?

Forgács Miklós, Benyovszky Krisztián, Sz. Molnár Szilvia és Schein Gábor az irodalmi estenFotó: MKKIAz írás önmagában is tartalmazza a képet. Méghozzá kétféleképpen. Először is: valójában azonos vele, hiszen a betű maga is képi jel, különben miként is jelenhetne meg lelki szemeink előtt (ráadásul mai absztrakt betűink az ősi képírások jeleiből fejlődtek ki). Tehát amikor az írást szemléljük, vizuális élményben van részünk, még ha erről nem is veszünk tudomást.

Ámde a hosszabb-rövidebb betűsorokból megformált szavak, a szavakból összeálló mondatok és végül a mondatok révén megképződő textus – azonkívül, hogy már önmagában egyfajta vizuális kódrendszer – jelentésétől függően a képzeletünkben is különböző képeket, képsorokat hív életre.

A Magyar Köztársaság Kulturális Intézete március 25-ei irodalmi estjének vendégei, a budapesti Sz. Molnár Szilvia és Schein Gábor, illetve hazai beszélgetőtársaik, Benyovszky Krisztián és Forgács Miklós ezekről a talán bonyolultnak tetsző kérdésekről folytatott közérthető és fölöttébb élvezetes beszélgetést – sajnos, igencsak kis létszámú hallgatóság előtt.

ĺrás és vizualitás e kettős kapcsolatának megsejtését az európai kultúrában a modernizmus korszaká-ra datálhatjuk, ami nem jelenti azt, hogy a kép és az írott szó bonyolult viszonyának tudása és kiaknázása – akárcsak a mi kultúrkörünkben is – ennyire új keletű lenne. „A 20. századi művészetben és irodalomban történt jó néhány olyan igen fontos felismerés, amely tulajdonképpen valami archaikusnak az újrafelfedezése volt – mondta Schein Gábor. – Ilyen felismerés például az írás tovább már nem redukálható alapelemének, a betűnek az önálló jelentésessége. A múlt század elejétől aztán ennek az újrafelfedezésnek köszönhetően a betű újból éppoly fontos elemévé vált a képzőművészetnek, mint a kép az irodalomnak.”

Sz. Molnár Szilvia nem csupán a múlt századi modernizmus különböző irányzataiban és korszakaiban, hanem helyenként még a posztmodern játékosságban is felfedezni véli a nyelvi és vizuális univerzum közötti átjárás lehetőségére való utalást: „A posztmodern irodalom újra rádöbbenti az embert, hogy amit mi berögzült nyelvi fordulatként használunk, az valójában egy kép. Márton László Átkelés az üvegen című regényében például azt írja, hogy valaki »gonosz tervet forral«, a következő mondat pedig az, hogy »a gonosz tervet egy nagy rézüstben forralja«.”

Vannak azonban olyan szövevényesen kódolt, rejtvényszerű képversek is – például a barokk korszak figurális versei –, amelyek csak akkor képesek megszólalni, csak akkor nyílnak meg az értelmezés számára, ha ismerjük az alkotási folyamatot, illetve ha legalább részleges ismeretekkel rendelkezünk a rejtjelek feloldásának mikéntjéről. „A középkori szerzetesek körében – hívta fel a figyelmet Sz. Molnár Szilvia – meditációs tevékenységnek számított a bonyolult labirintus-versek kibogozása, amelyeket végig kellett olvasni ahhoz, hogy az ember bűnbocsánatot nyerjen.”

Dőreség lenne azonban azt gondolnunk, hogy csupán a képbe rejtett szöveg és a szövegbe rejtett kép megpillantása, illetve értelmezése körül támadhatnak nehézségeink. Figyelembe veendő ugyanis, hogy már magának a képnek az értelmezése is mindenkor kultúrafüggő. A képi látásnak az egyes kultúrkörökhöz kapcsolható módozatairól Schein Gábor nyújtott rendkívül összefogott és érzékletes áttekintést. Szavai szerint „a különböző kultúrákban különbözőképpen tekintenek a képre. A pravoszláv ikon az ábrázolt dolog közvetlen jelenlétét jelenti. S mivel maga a dolog van előttem, nincs mód a közvetítésre, a képolvasás lehetőségei korlátozottak. A nyugati kultúrában ellenben a kép közvetít: nem maga a dolog van előttem, hanem annak képi kódrendszere. A zsidóknál pedig eredetileg tiltás alá esett a kép alkotása. Sem emberről, sem istenről nem alkottak képeket, ami kép náluk született, azok mind allegóriák voltak, és egy-egy elbeszélés rendelődött hozzájuk, amelyet látványukkal felidéztek.” És így tovább.

Sajnos, még távirati stílusban is lehetetlen összefoglalni mindazt, ami ezen a jó hangulatú irodalmi esten elhangzott. A végkonklúzió levonására is csupán egy mondat erejéig nyílik mód. Képes-e hát az irodalom? Jelentem: az irodalom képes – de Pozsonyban, a Krisztus utáni 2004. év márciusának 25. napján, sajnálatos módon, képtelen volt tömegeket megmozgatni.