„Kellett az unszolás”

Addig se iszik című első kötetével nemrég Libri köznöségdíjat nyert. Ha poénkodni akarnánk (és miért is ne?), azt mond-hatnánk, a Libri irodalmi díjas regényre, Tompa Andrea Omertájára öten szavaztak, Bödőcsére több mint tizenötezren.

Valamelyik interjújában elmondta, hogy egy vidéki rendezvényen a stand-up estjére hatszázan voltak kíváncsiak, a könyvről való beszélgetésre viszont alig negyvenen. Ez azt jelenti, hogy a két műfajnak más a célközönsége.
Gyulán vagy Békéscsabán történt ez, és a közönség védelmében meg kell jegyeznem, hogy a könyvbemutató kezdete jócskán az éjszakába nyúlt, már elmentek az utolsó vonatok, buszok, fogatok. Nincsenek reprezentatív felméréseim, de nagyjából tényleg ilyen lehet az arány. A stand-upot sokkal többen értik, könnyebben befogadják, mint az irodalmi paródiákat. De olyanok is vannak, akikhez a könyvvel jutottam el, nem a stand-uppal.

Ez azt jelenti, hogy befogadta önt az irodalmi szakma?
Nem tudom, de a könyvet olyanok is olvasták, akik humoristaként nem is ismertek engem, és ennek hatására kezdtek érdeklődni az iránt, amit tömegek előtt csinálok. De például a tűzoltó nagybátyám, aki nem olvasó ember, először nem igazán tudott mit kezdeni azzal, hogy irodalommal kezdtem el foglalkozni. Ezt mi úgysem értjük meg – mondta. Aztán nemrég elment egy háromhetes hévízi töltődésre, ahol volt ideje elolvasni pár írást a könyvből, és tetszett neki. Úgyhogy egyfajta kultúrmisszióként is fel lehet fogni a dolgot.

A Márai-paródiával én egy tavalyelőtti, kortárs írók „alternatív 1956-os” novelláit tartalmazó antológiában találkoztam, és nemcsak, hogy mind közül ez tetszett a legjobban, hanem kíváncsi lettem, mit kezdene ön más írókkal. A paródiakönyv megjelenését úgy fogadtam, mint a kívánságom teljesülését.
Már az antológia előtt mondogatta nekem Cserna Szabó András író, hogy jó lenne egy ilyen könyv. A Hamvas- és a Krúdy-paródia ugyanis megjelent az általa szerkesztett Hévíz című irodalmi folyóiratban. Én nem voltam annyira biztos benne, hogy egy kötetre való paródiát meg tudnék írni, úgyhogy kellett az unszolás. Nagyon sok munkát fektettem ebbe, egy-egy szerzőre egy egész hónapot is rászántam, és mindig a már kész paródia sikere motivált, vitt előre. Siker alatt két-három ember visszajelzését értem, akiknek elküldtem a kész szövegeket.

Tippeket is kapott a pár fős tesztközönségtől arra nézve, kiket lehetne még parodizálni?
Persze, de én csak azokkal tudtam foglalkozni, akik érdekeltek. Sokat olvastam tőlük, elemeztem a stílusukat, a mondatszerkezeteiket, a rájuk jellemző szavakat, szókapcsolatokat, a szövegek felépítését. Talán Hrabal, Márquez, Proust, Móricz és Krúdy áll a legközelebb hozzám, de a kötetben szereplő valamennyi írót szeretem és jónak tartom.

Kinek a bőrébe volt a legnehezebb belebújni?
Mindben más volt a nehézség, a kihívás. Rejtővel kapcsolatban például elbizonytalanodtam az elején, nem tudtam felmérni, elég nagy író-e a többiekhez képest. Aztán amikor beleástam magam a munkásságába, kiderült, hogy igen, teljes joggal szerepelhet a listán. Mándy Ivánnál is ugyanez volt a helyzet. De alapjában véve eléggé egységesen haladtam velük, mindig eszembe jutott valami.

Mennyire volt ez szórakozás az ön számára?
Az a helyzet, hogy én képtelen vagyok pihenni, szeretek folyamatosan dolgozni. És ez a tevékenység kikapcsolt. Általában hajnalban keltem hozzá, amikor a két gyerekem még aludt, és tudtam, hogy most van két csendes órám, amit erre fordíthatok. Esterházy Péter mondta, hogy szereti, ha írás közben körülötte vannak a gyerekek, de csak akkor, ha csendben vannak.

Mondom a következő kívánságomat. Sok stand-upos szövegében látok irodalmi potenciált, továbbgondolható szituációkkal, kibontható karakterekkel. Tervez esetleg önálló elbeszéléskötetet vagy regényt?
A színpadon nem lehet az adott helyzetben rejlő összes fájdalmat és a körülményeket leírni, mert ez vontatottá tenné a mondott szöveget. Egy kötetben sokkal mélyebbre lehet ásni, és igen, van ilyen tervem, többen ajánlották már, köztük kritikusok is. Érdekel, hogyan menthető át az élőbeszéd az írott szövegbe. Hrabalból írtam a szakdolgozatomat, talán innen ez a kíváncsiság.

Tisztes távolból elnézve a mai magyar társadalom állapotát, ön valóságos kincsesbányában él.
Stand-uposként tulajdonképpen abból élek, egyébként jóval az igényeim fölött, hogy nem elsősorban magammal foglalkozom, hanem az engem körülvevő világra reagálok. Elmondom, mi nem tetszik, mit lehetne szerintem másképp csinálni. Szerencsés vagyok, hogy így kitaláltam, mivel foglalkozzak, de sajnos azért működik rosszul a társadalom, mert nem ad teret a tehetségeknek. Sokakban ott lapul az a bizonyos aranyrög, de nem jó a szita, amellyel ki lehetne rostálni. A humor vigaszt is nyújthat, de keményen ostorozhatja is az igazságtalanságokat, amelyek minden korban megvoltak és megvannak. Nemrég például újraolvastam Jaroslav Hašek Švejkjét, és rádöbbentem, hogy ő jóval bátrabban csapott oda a monarchiának, mint Hrabal a szocializmusnak.