Kassáról jár a fővárosi kórházba

Viripajev groteszk humorral átszőtt története ötven év tükrében, két házaspár kapcsolatán keresztül hol megmosolyogtatóan, hol fájón mondja el, hogy az emberi emlékezet illúziókból veti meg a boldogság, a szoros együttlét egyébként is ingatag alapját.

Az előadást az Angliában élő Lévay Adina rendezte azok után, hogy Varga Anikóval közösen vitték színre Háy János A halottember című darabját. A feltétel nélküli bizalom és nyitottság volt az indítógombja annak a munkának is, akárcsak ennek a mostaninak, amelyet hosszú és bonyolult próbaidőszak előzött meg.

Milyen gátakat szabott a pandémia ennek a határokon átívelő, rendhagyó színészi munkának?

A legkényelmetlenebb helyzet előtt akkor álltunk, amikor ki kellett mondani, hogy el kell halasztanunk a bemutatót. A Covid miatt leálltunk egy évre. Adinának is, nekem is, Bandor Évának is mindig fontos volt, hogy mi együtt dolgozzunk. Most is sokáig kerestük ennek a lehetőségét. Mi állandó kapcsolatban vagyunk, pedig Adina Londontól kétórányira, Norwichban él. A darabot ő találta. Én először szlovákul olvastam, mert a pozsonyi Nemzetiben most is műsoron van. Kozma András magyar fordítását később szereztem meg, és azután nyílt meg a kapu előttünk.
 
Eredetileg nemzetközi produkcióban gondolkoztak.

Adina Angliában, én itthon pályáztam anyagi támogatásra, amit meg is kaptunk mindketten a projekthez. Úgy terveztük, három-négy hétig kint próbálunk, két-három hétig pedig itthon. Bandor Évával ketten lettünk volna hazai szereplői az előadásnak, és lett volna két angliai színész. Remek ötletnek tartottuk, sajnos a járvány közbeszólt. Nem utazhattunk ki Angliába. Adina online projektre váltott. Zoomon próbáltunk négy hétig vele, az Angliában élő Magyar Évával és egy kinti transgender színésszel. Adinát ugyanis régóta foglalkoztatja a másság kérdése, a kisebbségek, a szociális szféra kirekesztettjeinek a sorsa. A történet két házaspárról szól, mind a négyen idősek, és haláluk előtt kavarják fel életük állóvizét.
 
Milyen szakmai tanulságokkal járt a többhetes zoompróba?

Nehéz helyzet elé állított minket, hiszen technikailag nem voltunk jól felszerelkezve. Eleinte mindenkinek volt valamilyen problémája. Vagy a laptoppal, vagy az internettel bajlódtunk. Ezzel együtt új technikai lehetőségeket is elsajátítottunk. A járvány miatt nem gondolkozhattunk színpadi előadásban. Egy applikáció segítségével vettük fel, ahogy mind a négyen otthon mondjuk a szöveget, Adina pedig összevágta az anyagot, hogy egy filmes változat kerekedjen ki belőle.

Öten, négy helyszínen. Kassán, Komáromban, Londonban és Norwichban.

Ültem a konyhában, és élveztem a próbát, amire már nagyon ki voltam éhezve. Egyszerűen odaragadtam a géphez. Ha telefonon keresztül meg tudunk élni dolgokat, akkor webkamerán keresztül duplán, hiszen nagyobb a képernyő. Volt, aki rendelt magának green screent, amire bármi rávetíthető, és teljes képet ad. Ez sokkal jobban működik, mint a vetített háttér, amely elvesz a fejemből. Lett is egy kétnyelvű, egyórás anyagunk angol–magyar felirattal, amelyet majd elő is vehetünk egyszer. Ha majd szabadon utazhatunk, elmegyünk Angliába. Úgy is játszhatjuk az előadást, hogy közben a felvett anyagot is láthatják a nézők. Sőt még a közönséget is bevonhatjuk a játékba. Adinának elképesztő ötletei vannak. A projekt következő fejezete az lehet, hogy beszéljünk a szerelemről! A nézők közül bárki kiállhat, és elmesélheti élete legnagyobb, legmegrázóbb vagy éppen legszebb szerelmi történetét. Inspirációként ott lesz majd a vetíthető anyag, amelyben az általunk megjelenített dráma mellett hat néző meséli el a maga love storyját, de nem dokumentarista módon, hanem már egy elemelt helyzetben. Mi pedig, a négy szereplő egy happeningszerű installációt kínálunk az utcán, helyben kiválasztott, önkéntes szereplőkkel.
 
Ez a terv, a kinti projekt terve, amelynek gátat szabott a pandémia. Az előadás viszont megszületett, és már be is mutatták a Thália Színházban.

A két angliai szereplő helyett Gubík Ági és Spolarics Andrea lépett be. Nyáron próbáltunk. Sokat dolgoztunk. Négy hetünk volt, hogy kompletizáljuk az előadást, de az is kicsit szaggatott időszak volt, hiszen négyünk közül többször hiányzott valaki. Közben mind a négy szereplő állandóan színen van a másfél óra alatt. Nem volt előkészületi fázis, biztosra kellett mennünk. Az utolsó pillanatban döntöttük el, hogy ki lép a két kiesett angliai szereplő helyébe.
 
Telt ház előtt zajlott a bemutató?

Háromnegyed ház előtt játszottunk. Száz-százhúsz néző előtt. Fiatalok és idősek vegyesen jöttek. Szívet melengető este volt. Gubík Ági Kassán kezdte színészi pályáját, Bandor Éva is onnan került Komáromba, én nemrég költöztem Kassára, Spolarics Andreát pedig a Bátrak földje című televíziós sorozatban láthatta nemrég a közönség. Az előadás előtt mi fogadtuk a nézőket. Mindenképpen meg akartuk szólítani őket, hiszen nem úgy kezdődik az előadás, hogy felmegy a függöny, a színészek pedig produkálni kezdik magukat. Ennél finomabb, érzékenyebb rávezetést képzeltünk el. Adina erős színészi jelenlétet várt el tőlünk, ehhez pedig az kellett, hogy közvetlen kapcsolatból indítsunk a nézőkkel. Hogy ott, előttük szülessen meg a gondolat igazsága. Ehhez nyugalom és érzékenység szükséges. A közönség számára is megható volt ez a váratlan, személyes fogadtatás. Ennél jobban talán nem is indíthattuk volna az előadást.
 
Mindeközben pedig producerré avanzsált.

Épeszű ember nem vesz magára ekkora terhet, ha színészként is részese az előadásnak. Sok ez együtt. Kint is lenni, bent is lenni nem egyszerű. Az egész próbaidőszak azzal telt, hogy vagy intézkedtem, vagy a szerepemmel voltam elfoglalva. Asszisztens voltam, PR-menedzser, szervező egy személyben. Ha nem próbáltam volna, a háttérmunka akkor is elviszi az egész napomat. Bandor Évával azt hittük, könnyebb dolgunk lesz, mint Áginak és Andreának, hiszen mi már behatóan ismerjük a szöveget. Tévedtünk. Egy picit sem volt könnyebb. Más konyhában ülni a laptop előtt, és egészen más térben dolgozni. A Thália Színház koprodukciós partnerünk lett, így még ott is játszani fogjuk a darabot, de elvisszük az ország más pontjaira, és remélhetőleg Budapestre is. A Háy János-monodrámával is sokat utaztam, szert tettem némi kapcsolati tőkére.
 
Nyári színjátszó táborát meg tudta valósítani az idén?

Kassán szerveztem meg, szlovák és magyar gyerekekkel. Már az első napon kialakultak a csoportok. Mindenki maga döntötte el, melyikben szeretne lenni, a magyar vagy a szlovák nyelvűben. Többször előfordult már, hogy a gyerkőc szlovák iskolába jár, de a barátait követve a magyar csoportba jelentkezik, és érvényes ez fordítva is. A csoportok párhuzamosan dolgoznak, minden résztvevő végigmegy ugyanazon a folyamaton. Vannak közös tréningek, nonverbális helyzetgyakorlatok, a közös időben pedig ugyanabban a térben érintkeznek. Egyhetes napközi tábor ez, amelyben új és új barátságok születnek. Mindig egyre közelebb kerülnek egymáshoz a kétnyelvű csapatok. Ritkán jön olyan gyerek, aki teljesen szlovák. Minden családban akad egy magyar, vagy a szülők, vagy a nagyszülők között. Az egyik valamilyen szinten beszél magyarul. Nálunk senki nem érzi elveszettnek magát. A gyerekek nyolcvan százaléka vissza is jön minden évben. A színház, a közös játék szeretete összeköti őket.

Az Ápolónők című sorozat negyedik évadjában megrázó helyzetbe került.

Már le is ment az egyik legfelkavaróbb rész, ami színészileg komoly erőpróba volt. Sugalltam is a nézők felé, hogy készítsenek elő zsebkendőt. Táňának, akit játszom, agydaganata van. Pár hónapos terhesen összeesett, de nem akarta, hogy megműtsék. Félt, hogy elveszíti a magzatot. Így is lett. Amikor felébredt a műtét után, közölték vele, hogy elvetélt. Éreztem, hogy ez a rész színészileg nagyon nehéz helyzet elé állít. Talán azért, mert hasonló korú vagyok, mint ő. Belegondolni is szörnyű ebbe, nem még átélni, hitelesen eljátszani. Nem is nagyon tudtam magam elvonatkoztatni attól, hogy ez is csak egy szerep. Egyszerűen elborították az agyamat az érzelmek. Egyfolytában azon töprengtem, hogyan lehet ezt az állapotot megragadni, melyik oldalról. Tudtam, hogy végig kell mennem ezen az úton. A szívem hevesen dobogott, az agyam meg közben súgta, hogy ez bizony rendesen megvisel. Ahogy beindult a kamera, azonnal leblokkoltam. Kívülről láttam magamat.
 
Ilyenkor kell szünetet kérni.

Megadták anélkül, hogy kértem volna. Beállt a pszichikai gát. De a szünet még nehezebbé tette a helyzetet, mert zavart, hogy miattam kellett leállni. Borzasztó volt. Mindenki kiment, otthagytak egyedül, hogy összpontosítsak. Úgy éreztem, az egész világ cserben hagyott. Pár perc múlva szóltam, hogy jöjjenek be, csináljunk valamit. Lelkileg olyannyira kiprovokáltam magam, hogy fel is vettük az egészet. De kértem, hogy két mozzanatot csináljunk meg újra. Szeretem ezt a stábot. Megadták a lehetőséget.
 
És miután megnézte, elégedett volt a végeredménnyel?

Megszenvedtem rendesen. Összevágva harminc másodpercnek tűnt az egész. Nem kell szégyenkeznem miatta. Miután lement a tévében, rengeteg visszajelzést kaptam. Olyan nők írtak, akik megélték ugyanezt, és gratuláltak, hogy mennyire pontos volt, amit nyújtottam. Volt, aki azt hitte, magánemberként velem is megtörtént ugyanez, azért tudtam ilyen hitelesen eljátszani. És most elárulok valamit. Inspirálódtam. Megnéztem Mundruczó Kornél filmjét, a Pieces of a Womant. Hasonló téma. A filmtörténet egyik legcsodálatosabb szülésjelenete. Az elvetélés utáni szörnyű lelkiállapot. Segített az átélésben. Állt mellettem egy statiszta lány a műtőben. Elmesélte: ő is megélte ugyanezt, és két évig nem tudott sírni utána.
 
Kassán milyen feladat várja még ebben az évadban?

A Grace és Gloria. Kövesdi Szabó Marikával mutatjuk be a jövő évben. Egy halálosan beteg, idősödő hölgy, akinek egy mély depresszióban levő hospice-os nő viseli gondját. Gloria segít Grace-nek meghalni, Grace
segít Gloriának életben maradni. Csodálatos darab.

A szerző a Vasárnap munkatársa