Kassai színésznő útja Pozsonyból Londonon át a Vígszínházig

Mikor döntötted el, hogy színész szeretnél lenni?

Van egy videofelvétel a családi archívumban, egy óvodásműsor, amelyben állandóan én szerepelek, a többi tíz gyerek csak itt-ott jut szóhoz. Már akkor emlegettem a dolgot, de persze senki nem vette komolyan. Tizenhárom évesen viszont már biztosan tudtam, hogy ezt szeretném csinálni. Kilencedikesként kezdtem el játszani a kassai gimnázium KGSzT színjátszócsoportjában, de már hatodikban jeleztem Bodon Andrea tanárnőnek, hogy szeretnék bekerülni a csapatba. Nehezen fogadtam el, hogy ez még túl korai.

Érettségi után egyenes út vezetett a színművészetire…

Kívülről ez így tűnhet, és az akarat tényleg egyenes ívű volt bennem, de a környezetemben sok ellenzője volt a döntésemnek. Többen azt ajánlották, válasszak inkább valami rendes, polgári hivatást. Ez a szolid ellenállás végigkísérte a gimnazista éveimet. Ha ma tanácsot kérne tőlem egy tizennégy éves, azt mondanám, ha hangyányi kétsége is van afelől, hogy tényleg ezt akarja csinálni, akkor ne vágjon bele. Mert ez folyamatos harc lesz. A felvételi csak a kezdet, utána öt éven át naponta bizonyítani kell, hogy valóban ott a helyed. Annak sem ajánlom ezt az egyetemet, aki szereti a szabad délutánokat és hétvégéket, mert ott ilyesmire nincsenek tekintettel.

Arra számítottál, amit kaptál, vagy értek meglepetések?

Nem tudtam, mire számítsak, csak kíváncsi voltam és lelkes. Mivel a képzés szlovák nyelven folyt, nekem azok a dolgok is problémát okoztak, amelyek egyébként nem okoztak volna. Eltelt egy kis idő, mire egyáltalán megszoktam a nyelvet, megtanultam a szlovák beszédtechnikát, és nem féltem, ha improvizálni kellett.

Ennél már csak angolul nehezebb improvizálni. Mégis úgy döntöttél, hogy egy szemesztert Londonban töltesz.

Londonba már önbizalommal telve mentem. Tudtam, hogy nem beszélek jól angolul, de nem érdekelt. Tanulni akartam, szivacsként szívtam magamba, amit csak lehetett, plusz tantárgyakat is felvettem. Fő feladatként egy novellát dramatizáltunk, mi írtuk a szöveget, és mi is rendeztük, a tanárok csak értékelték az eredményt. Az ő hozzáállásuk nagyon más az ittenihez képest. Angliában színházcsinálókat nevelnek, nem sima színészeket. Például drámaírói kurzusok is vannak. És ha egyszer úgy adódik, hogy nincs dramaturg, meg tudják oldani, hiszen ehhez is értenek. A szemeszteri munkákat persze angolul kellett írni, körülbelül annyi anyagot adtam le, mint amennyi a teljes Bc.-dolgozatom volt. Szóval ezt is komolyabban veszik ott. Persze rosszabb jegyeket kaptam, mint az angol anyanyelvű csoporttársaim, de ez lényegtelen. Egy svéd és egy norvég lány volt még ott rajtam kívül, mindkét országban sokkal többet foglalkoznak az angollal az iskolában, és gyakrabban is használják, mint mi. A többiek Ausztráliából, az Egyesült Államokból és persze Angliából jöttek.

Aztán rögtön Budapestre mentél egy szemeszterre.

Kérvényeztem, hogy két Erasmus-programra is mehessek. Mint azt utóbb megtudtam, az osztályvezető tanáromnak, Emília Vášáryovának nagy szerepe volt abban, hogy engedélyezték. A gyakorlatomat a Vígszínházban kezdhettem meg, a záró vizsgaelőadásra tértem csak vissza Pozsonyba.

Hogy kerültél a Vígszínházba?

A budapesti színművészetin Hegedűs D. Géza külön foglalkozott velem, egy előadói estet állítottunk össze együtt a Pszichéből, amit végül nem fejeztünk be, de megígérte, hogy még visszatérünk rá. Szóval Hegedűs D. Géza ajánlotta a Vígszínházat, mivel ő is a társulat tagja. Lehet, hogy szólt az érdekemben, de tulajdonképpen egy véletlen folytán ismerkedtem meg Eszenyi Enikővel. A Szlovák Nemzeti Színház vendégszerepelt náluk, és mivel sok barátom, tanárom játszott a darabban, ott marasztaltak a fogadáson, hogy tudjunk beszélgetni. Enikő mindenkinek külön bemutatkozott, nekem is. Akkor mondtam, hogy pozsonyi színinövendék vagyok, és gyakorlatot keresek. Mire közölte, hogy épp fiatal lányokat válogatnak az Istenítélet című előadásba.

Ez a darab tavaly óta fut, és amíg műsoron van, te is szerepelsz benne. Ezért költöztél Budapestre? Mert azt gondoltam, hogy kassaiként a Thália Színházban helyezkedsz el.

Nagyon aktív ember vagyok, szeretek egyszerre sok mindent csinálni, és úgy látom, Kassán kevesebb a lehetőség. Ez nem azt jelenti, hogy ne vállalnék el ott egy-két szerepet, ha hívnának, de társulati tag valószínűleg nem lennék. Szlovákia második legnagyobb városa egyébként a legkisebb város, ahol valaha éltem. Még Pozsony is kicsinek tűnik, London pedig már túl nagy, úgyhogy Budapest az ideális méret.

Sokan mondják, hogy a színész a legkiszolgáltatottabb alkalmazott. Közlik vele, hogy három mondata lesz, az is a közönségnek háttal állva, mondjuk szkafanderben, és ő nem utasíthatja vissza. Mennyire vagy alkalmazkodó?

Ennél már csak az a nagyobb kiszolgáltatottság, amikor még nincs munkád. Számomra a legnagyobb tragédia az lenne, ha maga a színészet nem azt hozná, amiért ezt a hivatást választottam. Nyilván áldozatokat kell hozni, főleg pályakezdőként. Húztam egy határvonalat, aminél alább biztosan nem adom. Azt látom a többi pályakezdőn, hogy szinte görcsösen csak színházzal akarnak foglalkozni, ha már egyszer színművészetit végeztek. Szerintem ez hibás hozzáállás. Ha tartósan nem okozna nekem örömet ez a szakma, váltanék valami olyanra, amit élvezni tudok.

Egy cseh–szlovák tévéfilmben is főszerepet kaptál az egyetemi évek alatt.

Ez is teljesen véletlenül jött. Írtak nekem, hogy megtaláltak az egyetem adatbázisában, olyan karakter vagyok, amit eddig még nem láttak, és lenne-e kedvem szerepelni egy holokauszttémájú dokumentum-játékfilmben. Egy történelem szakos diáklányt alakítok, aki azt próbálja megfejteni, miért nem tudta elérni az Auschwitzból megszökött Vrba és Wetzler a haláltáborok felszámolását. A film kimondja, hogy az üzenet eljutott mindenhová, még a Vatikánba is, mégsem történt semmi. A címe 32 utajovaných strán, a mozipremier már megvolt, hamarosan a cseh és a szlovák köztévében is levetítik.