Kassa angyala volt

Karvezető tanárnő az elsőben, a hétköznapok rutinjával küzdő, háromgyermekes anya a másodikban, újgazdag feleség a harmadikban. Szamosi Zsófi hét hónapos kislányával az ölében most mégis azt mondja: társulaton kívüli színésznőként egy percig sem érezheti biztonságban magát.

Tíz évig játszott Pintér Béla társulatában, de amióta szabaddá tette magát, szakmai téren nincsenek fogódzói. Előre sosem tudja, mit hoz számára a holnap. Ezzel az érzéssel igazából most tanul együtt élni.

„Más egy társulat tagja lenni, ahol az ember tudja, hogy valamiképpen foglalkoztatják, gondolkodnak benne. Ez anyagi biztonságot jelent számára, egyébként pedig azért tartják egy társulatnál, hogy munkát adjanak neki. Más kérdés, hogy amit kap, az ínyére van-e, vagy sem, nem vágyik-e esetleg valami másra, újra. A szabadúszás minden előnyével együtt a teljes bizonytalanság. Luxus is persze, ez kétségtelen, hiszen a magam ura vagyok, ott dolgozom, ahol és akivel akarok, és azt vállalom el, amiben igazán örömömet lelem. De nagy ára van egy ilyen döntésnek, hiszen sokszor fogalmam sincs, hogy mi lesz, sőt hogy lesz-e egyáltalán valami, eszébe jutok-e valakinek, és ha igen, boldoggá tesz-e az ajánlatával.”

Este hatkor, egy Szent István körúti presszó teraszán hallgatom őt, kalapban, színes kis nyári ruhájában olyan elegáns, hogy akaratán kívül is vonzza a tekinteteket. A villamosok és az utca megállíthatatlanul lüktető zaja helyett inkább Bach orgonamuzsikáját kérném háttérzenének, mert igazából az illik az egyéniségéhez. Főleg most, amikor az anyaság legelső szakaszát éli meg. Nincs még egy magyar színésznő, aki ilyen rövid idő alatt tavaly februártól idén júniusig a világ legrangosabb filmes eseményeinek résztvevője lehetett, mint ő. Ráadásul díjazott alkotások főszereplőjeként. Alakításával Los Angeles és Cannes közönségét is sikerült meghódítania.

„Szuper volt megélni mindkét helyzetet, boldog voltam nagyon, de az itthoni szakmai életembe egyik sem hozott változást. Azt sem érzékelem, hogy ezeknek a dolgoknak valamiféle következménye lenne. Az Egy nap nem az Oscar-díj hozománya volt. Arra már korábban felkértek. Mint ahogy most is fogok forgatni, de az sem az Egy nap eredménye. Nem azt tapasztalom, hogy egy filmes pálya nálunk úgy épülne, mint Amerikában. Ha ott egy sztár Oscar-díjas filmben játszik, annak akkora presztízse van, hogy az újabb és újabb felkéréseket hoz számára. És anyagilag is más helyzetbe kerül. Nálunk sokkal kiszámíthatatlanabb minden. Nem is gondolhatok arra, hogy én már valamit letettem az asztalra, és annak biztos meglesz a maga hozadéka… erről nálunk álmodni is kár. Maradnak az emlékek, azok pedig tényleg nagyon szépek. Az Oscar-gála azonban már nagyon messze van tőlem. Azóta leforgattam egy nagyjátékfilmet, és megszültem a gyermekemet. Időben távolabbi már az élmény. Felidézni persze jó, nagyon kellemes érzés tölt el, ha erre gondolok. De nem ezzel kelek és fekszem, hiszen a kisbabámmal vagyok elfoglalva. Az ő napi rutinjával. A mindennapjaimba tehát nem tud beleszólni a Los Angeles-i győzelem. Ha mégis szóba kerül, teljesen magától értetődően beszélek róla. Közben még nekem is extra érzés, hogy ezt megélhettem, hogy mindez velem történt meg. De például nemrég, amikor költözködtem, a kezembe került az Oscar-ünnepségre szóló belépőm és a katalógus, amelyben az összes Oscar-jelölt film leírása ott van, és a mi filmünk mellett az én fotóm szerepel. Egy ilyen tárgyi emlék révén hirtelen minden konkrétabbá válik. Ezek azonban ritka pillanatok.”

Cannes-ban, Los Angeles után, már tapasztaltabb vendége lehetett a fesztiválnak. Az ottani pompa, felhajtás, protokoll már nem lephette meg. Gondolom én. Ő rögtön kiábrándít.

„Tudtam, mi zajlik a vörös szőnyegen, milyen parádésak a cannes-i bevonulások, de a mi filmünk, az Egy nap a Kritikusok hete szekcióban szerepelt a fesztivál műsorán, tehát nem a fő mezőnyben. Nem is a fesztiválpalotában vetítették, hanem egy kisebb moziban, egy teljesen hétköznapi helyszínen, ahol nem volt vörös szőnyeg. Az estélyi ruhás nagy bevonuláson mi nem is vettünk részt. Amikor kiderült, hogy meghívták a filmet Cannes-ba, az első kérdésem az volt, van-e előírt viselet, mire kell számítani. Ha lett volna, a hátralevő heteim a ruha beszerzéséről szólnak. De szóltak, hogy nem kell, ez az elsőfilmes szekció, más a helyszín, oda nem kell kiöltözni. Egy divattervező kölcsönzött is volna valami szép, elegáns estélyit, de nem akartam virítani a sokkal egyszerűbben öltözött vendégek között. A saját ruhatáramból vettem elő egy csinos, hétköznapi ruhát, ami ugyan megtisztelte az eseményt, de nem volt hivalkodó. A másik dolog: családdal mentem. Velem volt a párom és a gyermekem. Egy ilyen eseményre, ahol nagyon erős a beléptető rendszer, nekik külön akkreditáció kellett, hogy mindenhova jöhessenek velem. Az egyik helyre, biztonsági okból, a gyereket nem is vihettem be. Meg kellett értenem. Ha ott történt volna valami, ő nem tud elmenekülni. Bár Cannes nem Los Angeles méretű, mégiscsak népes üdülőhely, ahol a fesztivál idején hatalmas a tömeg. Olyan sokan lepik el a várost, hogy lássák a sztárokat, hogy az már elviselhetetlen. Attól féltem, hogy elsodornak bennünket egymástól. Bent kényelmesebb lett volna együtt, csak ott tartani kellett a robbantásos merénylettől. Cannes-ban ma már mindenre fel kell készülni, hiszen egy fesztivál kiemelt esemény. Külsőségekben itt és most azonban semmi olyasmire nem kellett készülnünk, mint Los Angeles előtt. Volt egy fotózás, de az sem olyan nagy léptékű, mint az Oscar-gálán.”

A cannes-i FIPRESCI-díj mindenesetre meglepte őt is, és Szilágyi Zsófiát, az Egy nap rendezőjét is. Pedig jól fogadták a filmet, komoly visszhangot keltett.

„Későn is jelezték, hogy a nemzetközi filmkritikusok szövetsége díjazta a munkánkat. Ez nagyon rangos elismerés. Azóta már Sydney-ben is bemutatták, és ott is helytállt. Olyan filmek mellett mutatták be, amelyek Cannes-ban a fő versenyprogramban indultak. Most Szarajevóba hívták meg, már járja a maga útját. Oda nem megyek el, inkább együtt leszünk hármasban a babával és a párommal. Nagyon limitált az időnk, amit így együtt tudunk tölteni, nem akarom három napért beáldozni, amikor a párom tologatja a gyereket, én meg valahol máshol vagyok, képviselve a filmet. Kassára pedig azért nem tudtam elmenni, hogy átvegyem a legjobb női alakítás díját, mert aznap este játszottam. De tavaly, amikor a babát vártuk, volt egy szlovákiai utunk a párommal. Az Alacsony-Tátrában pihentünk pár napot, amikor már nagy meleg volt itthon, és hűvösebb helyre vágytunk, ami nincs olyan messze, és nyugalmat ad. És akkor megnéztük Kassát is. Pont akkor volt a filmfesztivál, tele volt plakáttal a város. És milyen különös: idén már az Egy nappal lehettem jelen.”

Los Angeles és Cannes óta, majd a kassai Kék Angyal-díj után érez némi megnyugvást, visszajelzést is, hogy jól döntött, amikor csendesebb időszakában nem ment el más irányba.

„Nekem is voltak pillanataim, amikor választanom kellett, hogy elvállalok-e egy sorozatban való szereplést, vagy igent mondok-e egy olyan felkérésre, ami nem az én világom. Az elmúlt másfél év sikerei egyértelműen azt bizonyítják számomra, hogy jól döntöttem. Hogy megéri ezt az utat választani. Mindkét siker, a Mindenki és az Egy nap is lutri volt. Nem sztárrendezővel dolgoztam olyan filmben, amelynek előre kijelölt útja volt valamelyik rangos fesztiválra. De valahogy megéreztem, hogy velük igenis dolgoznom kell. Mindkét esetben nagyon jónak tartottam a forgatókönyvet. Láttam bennük a lehetőséget, amelyet nem biztos, hogy mindenki látott. Aztán hogy lesz-e ennek folytatása, azt nem tudhatom. Csuja László Virágvölgy című filmjében csak egy napom volt. Örülök, hogy benne maradtam. Féltem, hogy esetleg kivágják azt a szálat, amikor a főszereplő lány fürdik egyet a medencékben, és én mint a ház asszonya váratlanul megjelenek a képben. Nem láttam még a filmet, de biztos vagyok benne, hogy kvalitásos alkotás, nem véletlenül kapott díjat Karlovy Varyban. A rendezőt nem ismertem, a producer hívott fel, hogy elmennék-e szívességből pár órát forgatni. Akkor már terhes voltam, de jó volt még egy ilyen picit dolgozni.”

A Maléter Pálról szóló, Pali címmel a Katona József Színház Sufnijában színre vitt dokudrámát másfél évvel ezelőtt mutatta be. Negyvenegy éves sem volt még Maléter Pál, amikor 1958 júniusában a forradalmi kormány honvédelmi minisztereként Nagy Imrével együtt kivégezték. Özvegye, a szellemileg és fizikailag is fiatalos Gyenes Judith nyolcvanöt éves. A vele készült interjúk alapján, tizenöt órányi anyagból született ez a rendkívül fontos előadás.

„Végig ott voltam az interjúknál, tehát személyes élményem van Gyenes Judithról. Nagyon jól beszél, remek humora van, nehéz is volt lemondani bizonyos történeteiről. Különös érzés így játszani valakit hetven percen át, hogy ő létezik, sőt el is jár az előadásra. Az évad végén is teljesen váratlanul jelent meg a nézőtéren, nem szólt senkinek, hogy ott lesz. Közvetlenül a kezdés előtt tudtam meg, hogy megint eljött. Izgultam is nagyon. A bemutató után azt mondta: annyira el tudott vonatkoztatni önmagától, hogy úgy nézte az előadást, mintha nem is a saját történeteit hallgatta volna. Az a tíz év, amit Pintér Béla társulatában töltöttem, adott egyfajta színpadi biztonságérzetet, de egészen más, ha egyedül vagyok a színpadon. De már nincs bennem félelem az előadás előtt. A reakciók meggyőztek arról, hogy igen, ez így működik. Minden alkalommal kíváncsian várom, hogy aznap hogyan sikerül, milyen lesz a közönség, kinek mit jelent ez a megrázó történet, hogyan fogadják a fiatalok és hogyan az idősebbek.”

Hogy mit tartogatnak számára a következő hetek? Két filmben kapott szerepet. Nagy Zoltán debütáns munkájában, az Im­promptuban, ami zenei kifejezés és magyarul annyit jelent: rögtönzés, valamint a Mindenki rendezőjének, Deák Kristófnak a készülő tévéfilmjében. Színházi megkeresései is vannak, de még minden lebeg, mondja. Vár. Kivár. Ez a színész sorsa.