Kanadába vitték a Stukkert

Ottawában, a Szent Richárd-templom melletti művelődési házban léptek szlovák közönség elé, s mivel a nézőtéren több mint kétszázan ültek, egy pillanatra úgy érezték: az Astorka színpadán állnak. De valóban csak egy pillanatra. Az eredeti, itthoni díszletből ugyanis csak a zsúrasztal utazott velük a repülőn, a négy szék és a konyhaszekrény a helyi készletből került a darabbeli történet színhelyére, és a hazai stukkert sem vihették magukkal, de erről majd később. Öt remek szerepA főiskolai vizsgadarabként 1997-ben született előadást nem csak Szlovákiában, az ország határain túl is több helyen eljátszották. Pár évvel ezelőtt, a magyar dráma napján a Pesti Színházban is, Görgey Gábor jelenlétében. A siker sem ott, sem másutt nem maradt el. Ottawában is akkora visszhangot váltott ki az előadás, hogy Torontóba is meghívták, de az öt színész hazai elfoglaltsága miatt erre csak a jövő évben kerülhet sor. „Ott, abban az ottawai művelődési házban, ahol rendszeresen szerveznek karitatív esteket, most több mint kétszáz jegyet adtak el az előadásunkra – meséli Lukáš Latinák. – Nagyon sokan szorongtak a teremben, ezért a hangulat valahogy azt az érzést keltette bennünk, hogy az Astorka színpadán állunk. A szlovák emigránsok első hullámát képviselő idősebb nézők az archaikus szlovák nyelvet is értették, noha az előadás után finoman megjegyezték, voltak helyzetek, amikor az ő fülüknek nagyon gyorsan beszéltünk. Erről jut eszembe: főiskolás korunkban a franciaországi Nancy színházi fesztiváljára is eljutottunk a darabbal, s bár tolmács nélkül ment az előadás, értették és szerették a nézők. Azonnal felfogták, hogy itt egy hatalmi harc zajlik, hiszen látták, hogy a pisztoly kézről kézre vándorol köztünk, s mindenki azon ügyködik, hogy megszerezze.” „Főiskolásként természetesen senki sem sejtette közülünk, hogy ezzel az előadásunkkal ennyit utazgatunk majd a világban – jegyzi meg Jakab Róbert. – Ottawa nagyon nagy élmény marad mindannyiunk számára. A nézők tőlünk voltak elragadtatva, mi pedig a szerzőt dicsértük, hiszen csodás a darab, mind az ötünknek remek szerepet írt. Hogy miben rejlik a sikere? Görgey Gábor mondta Pesten, és igaza volt: ez a történet sajnos mindig aktuális marad.” „Magunkra maradtunk”Az előadás rendezője az idén tragikus körülmények közt elhunyt Peter Mankovecký. „Amióta magunkra maradtunk a darabbal, mi ügyelünk a játék tisztaságára, pontosságára – mondja Marián Miezga. – Szerencsére mindannyian emlékszünk valamelyik fontos instrukciójára, ezért nem kell megkérnünk senkit, hogy vigyázzon ránk, nehogy letérjünk a kijelölt útról. Minden előadás után megbeszéljük, ki hol követett el valamilyen apró hibát, sőt nemegyszer még vitába is szállunk egymással, ha bizonyos dolgot máshogy látunk, mint az, akit a nézők hangos tetszésnyilvánítása olykor-olykor elragad, és hozzátesz valamit az egyébként biztos alapokon nyugvó játékhoz. Hihetetlen élményeket éltünk már meg eddig is a darabbal, boldogok vagyunk nagyon, hogy játszhatjuk. Örülnénk, ha egyszer Ázsiába is elvihetnénk. Itthon még most, ennyi év után is telt házas siker az előadás, ezért azt üzenem Görgey Gábornak, készüljön az utazásra, nemsokára ismét ünnepelni fogunk Pozsonyban, hiszen közeledünk a 300. Stukkerhez.” Hogy pontosan hányadszor játszották a darabot, amikor Ottawában álltak vele közönség elé, azt Juraj Kemkától tudom meg. „Az összes előadást bejegyzem a noteszomba – közli lelkes mosollyal –, az ottawai volt a 256. A kredenc és a székek idegen díszletelemek voltak azon az estén, ez mégsem zavart bennünket. De a pisztollyal, vagyis a helyben kapott colttal volt némi elakadásunk. Óvatosan kellett bánnunk vele. Ha nem vigyáztunk volna, darabokra hullik a kezünkben.” A vérontó zsúrkocsi„Az itthoni pisztolyt ugyanis nem vihettük magunkkal, nem engedték volna fel a repülőgépre – veszi vissza a szót Lukáš Latinák. – Mi ebből nem csináltunk nagy ügyet, hiszen tudtuk, a helyiektől majd úgyis kapunk egyet. Kaptunk is, csak azzal nem bánhattunk olyan szabadon, mint a miénkkel. Egy váratlan pillanatban ugyanis kiesett a tölténytára, amikor pedig harci bárdként használtam, behajlott a csöve. A balesetet azonban mégsem ez okozta, hanem a zsúrkocsi. Valahogy rosszul nyúltam utána, és felszakította a körmömet. Dőlt a vér az ujjamból, de sikerült lepleznem. Nem akartam ugyanis, hogy a többieket megzavarjam a játékban, vagy eltereljem a darabról a nézők figyelmét. Szerencsére nem kellett leállnunk egy percre sem, csak maradt egy véresen szép élményem.”