Kamaszok – Egy gyilkosság, amely „csak úgy megtörtént”

Előrebocsátom, hogy ez egy rendkívül megterhelő néznivaló. És igyekszem szpojlerek nélkül, a lehető legkevesebbet elárulni a cselekményből, bár már az első rész közepén kiderül a krimikben legfontosabb kérdés, vagyis a gyilkos személye. Egy 13 éves fiú halálra szurkál egy lányt. Amikor a kommandósok kora reggel berontanak a családi házba, a rendőrség már biztosra megy, hiszen egy térfigyelő kamera mindent rögzített. Ennek ellenére szigorúan protokoll szerint zajlik az eljárás, Jamie-nek külön-külön megköszönnek minden ujjlenyomatot, az őt motozó rendőrt egy másik rendőr ellenőrzi, az édesapja végig mellette lehet, azonnal kapnak kirendelt ügyvédet, aki ráadásul nem rutinfeladatként kezeli az ügyet.

Jamie jó fiú, soha nem volt gond vele. Esténként általában bezárkózik a szobájába és leül a számítógép elé, vagyis nem csavarog a veszélyes utcákon, hanem biztonságban van otthon. Legalábbis a szülők úgy érzik. A közösségi oldalak veszélyeiről, az online zaklatásról jó pár film készült már, de a Kamaszkor alkotói ennél tovább mennek: az egész közösséget hibáztatják a történtekért. Az iskolarendszert, a traumatizált családokat, a társadalmi minták elferdülését, a nemzedékek közti szakadékok mélyülését. Nemhogy a szülőknek, de még a nyomozóknak sincs fogalmuk például az emojik titkos jelentéseiről, amelyekkel a kamaszok egymás posztjaira reagálnak az Instagramon. Nagy különbség van például a piros, a sárga és a rózsaszín szívecske között, az ártatlannak tűnő ábrák, például a babszemek pedig megpecsételhetik egy ember sorsát. (A második részben felfedett kódok világszerte óriási ijedséget okoztak, tele a Facebook szülői kommentekkel – kétségbeesetten kérdezgetik egymástól, hogy mely országokban terjedt el az ilyesfajta kommunikáció a kamaszok között, és mi mindent kellene még tudniuk az emojikról).

Az úgynevezett 80-20 százalékos instagramos statisztika is elgondolkodtató: eszerint a nők 80 százalékát a férfiak 20 százaléka érdekli, mert őket tartják menőknek. A maradék 80 százaléknyi hímnemű versenyzőnek nincs esélye. A kamasz fiúknak az internet azt sugallja, hogy 13 éves korban már illik túl lenni a lányokkal „szinte mindenen”, és akinek nincs még barátnője, az lúzer. A lúzereket pedig a többiek kíméletlenül megtapossák. Mert kamaszkorban bizony még a lányok választanak. Az iskola pedig már rég nem a tanulásról szól, nem biztonságos, nevelő közeg, hanem harctér, ahol mindenkinek ki kell vívnia a pozícióját. A tanárok elfásultak vagy agresszívek, rég feladták már mindazt, amiért anno ezt a pályát választották. És otthon sem könnyebb a srácok helyzete, akik természetesen a szülői mintákat követik. A fiúk olyanok akarnak lenni, mint az apjuk, és ha ez nem sikeredik, mindkét fél csalódik.

A sorozat nem csupán kötelező edukációs anyag szülők és pedagógusok számára, hanem kemény társadalomkritika is. Az ötlet a fiú apját játszó Stephen Grahamtől ered, aki felfigyelt a sajtóban néhány vészesen hasonló gyilkosságra – kamasz fiúk végeztek kamasz lányokkal Nagy-Britannia különböző pontjain. Meg akarta fejteni, mi történik. Ő volt a társ-forgatókönyvíró is (Jack Thorne mellett), illetve ő találta ki, hogy minden rész egyetlen hosszú, ötvenperces snitt legyen. Arra a kérésre, hogy miért nehezítette meg ennyire a stáb dolgát, azt válaszolta, hogy színdarabként kezelte a történetet, ahol a színészek folyamatosan építik fel a karaktereket, és nem csettintésre kell felvenniük a ritmust, belehelyezkedniük egy-egy szituációba. 

A kulisszák mögé bekukkantó „hogyan készült”-felvételek is rendkívül népszerűek a neten, ezeken az operatőrök átadják egymásnak azt az egyetlen kamerát, amely követi a szereplőket. 

Az első jelenet egy rendőrautóban kezdődik, majd betörnek egy emeletes házba, kiviszik a gyanúsítottat, beültetik az autóba, elviszik a rendőrőrsre, ott kihallgatják, közben jönnek-mennek a szereplők. A második részben egy komplett iskolányi diákot mozgatnak a háttérben, miközben a nyomozó (Ashley Walters) társával (Faye Marsay) alaposan szétnéz a terepen – osztályokba nyitnak be, gyerekekkel beszélnek külön termekben, egy tűzriadó alkalmával velük együtt rohannak le az udvarra, ahol verekedés tör ki… De a legnehezebb rész vélhetően az volt, amikor az egyik srác az ablakon kiugorva menekül, a nyomozó pedig perceken át kergeti. Ehhez ki kellett adni a forgó kamerát egy szűk résen, majd egy drónra tenni és a futók után küldeni. Szóval megannyi operatőri bravúrt láthatunk – és bár gyanítom, hogy ezt a forradalmi megoldást részben nézőcsalogató szándékkal választották, az a bizonyos színházi jelleg abszolút érvényesül. Ráadásul itt minden egyes szereplő egyformán fontos, mert ha egyikük hibázik, mondjuk a negyvenedik percben, akkor leáll a felvétel és kezdhetik elölről. Egy-egy részre három hetük volt, az operatőrök is alaposan lepróbáltak mindent (Matthew Lewis vezetésével), mielőtt elindult a felvétel. Az első rész második nekifutásra sikerült, a harmadikat tizennégyszer vették fel.

A végeredmény egy technikai mestermű lett, vélhetően tananyagként vetítik majd a filmiskolákban. De színészi szempontból is mesterművel van dolgunk. Minden szereplő remekel, élükön a Jamie-t játszó Owen Cooperrel, akit 500 jelentkező közül választottak ki – filmes tapasztalatokkal nem rendelkező fiút kerestek, és kincset találtak, Cooper minden mondata és gesztusa természetes, ösztönös, lehengerlően valódi. Stephen Graham színészi képességein csak azok lepődtek meg, akik nem ismerik korábbi alakításait – vagyis a fél világ. A feleségét játszó Cristine Tremarco szintén nagy névnek számít Angliában, a pszichológusnő szerepében Erin Doherty nyújt felejthetetlen teljesítményt, de kiemelném az ügyvédet, aki buzgalmával csak ront a helyzeten, a fontoskodó tanárnőt, aki „idegenvezetőként” kalauzolja a rendőröket az állatkertnek ható iskolában, vagy a barkácsáruház eladóját, akinek saját teóriája van az ügyről. És a rendező, Philip Barantini nevét is érdemes megjegyeznünk.

A Kamaszok többször nézendő alkotás, minden alkalommal újabb és újabb aspektusokat, apró nüanszokat fedezhetünk fel benne. Sok mindent nyitva hagynak az alkotók, emiatt hosszú napokon át lesz mit elemeznünk. Szülőként, pedagógusként és sima filmrajongóként egyaránt.