Kacagófa, pimpópüré, múzsatoboz

A két kötet között számos kapcsolódási pontot találunk, a legfeltűnőbb közös elem a főszereplő, az ördögbársonykalapot viselő, hátizsákosan vándorló, ezermester Törpincs alakja, aki az Alacindruskában is számtalanszor segít másokon és váratlanul adódó problémákat is képes megoldani.

A Hova tűnt a…? című meseregény cselekménye az eltűnések és a nyomkövetés köré szerveződik, az ellopott ezermesterkönyve megkeresésére induló Törpincset a jelek olvasása, új és új, különösebbnél különösebb figurák megismerése viszi előbbre vagy hátráltatja célja elérésében. Minden fejezetben újabb, többnyire bizarr eltűnések nyomaira bukkan, s egyre több oka lesz rá, hogy elkapja a két enyveskezűt, a csigalassú Zsúzsárt és a csámpás Kaparcsit. Törpincs kimondottan élvezi a feladatokat, és szinte már nem is annyira az eltűnt dolgokat keresi, mint az újabb és újabb kihívásokat.

Olvasás közben mi sem várjuk annyira a lelepleződést, hiszen amíg a keresés tart, kedvünkre dúskálhatunk a nyelvi kalandokban, gyönyörködhetünk a Kalakocs patak csörgedező, csordogáló betűrímeiben, Firkancs ötletes, rímes üzeneteiben, a lepkeszárnyakon felvillanó eszprente versikében, a csigaházra, bükklevélre, virágsziromra írt figyelmeztető mondatok variálhatóságában, a nyelv egyszerre felvilágosító és megtévesztő energiáiban. Egy-egy szereplő különféle lelkialkatok és hangulatok megtestesítője, az állandóan heherésző, csupa vidámság kacagófától „a világ legeslegbámulatraméltóbb könnycseppjét” megalkotó, folyton sóhajtozó Szontyorkáig. 

Nem egy epizódot egyenesen a szójátékok hívnak életre. A könyvben megjelenő faiskola például egy igazi tanoda, melynek osztályaiba különféle fatípusok járnak, tantárgyaik pedig a fák növekedésével, funkcióival kapcsolatosak: gyökéreresztéstan, növekedéstan, rügyfakasztástan, virágzástan, levéllebegtetéstan, termésérleléstan. Beszédesek a szereplők nevei (pl. Hízóka, Szikárka, Mátoha, Méregzsák), de még a fogadóban kínált ételek megnevezései is: Törpincs kőlevest eszik, második fogásként avarvagdaltat pimpópürével, desszertként pedig farkasalmatortát szamócahabbal. Az előételként kínált tintahalat csak azért nem kóstolja meg, nehogy neki is bekéküljön tőle a haja, mint a házigazdáknak.

A meseregény természeti világába magától értetődően simul bele pár népmesei elem: megjelenik például Szelekannya, felbukkan egy sárkány nélküli vár, mely mintha egykori mesei funkciójához szeretne visszatalálni. Akárcsak a legtöbb mesében, itt is adott egy küldetéses hős, aki útnak indul, aki útja során segítő szerepkörben fellépő további alakokkal szövetkezik, s aki a végén eljut a bonyolult feladat megoldásához. 

Eközben a nyelv úgy burjánzik, akár a növényzet, a természeti és a nyelvi síkok erős szálakkal, indákkal fonódnak egybe. A nyelvi humor is fokozza az egész könyvön eluralkodó derűt. A kacagófa arra kényszeríti az arra járókat, hogy vele együtt nevessenek, s mikor Törpincs arra céloz, hogy igyekszik tartani vele ebben a lépést, a fa szó szerint érti ezt: „Velem ugyan nehéz lesz, hiszen nemigen tudok elmozdulni innen.” A kacagófától kapott jókedv azonban energiát ad, s ezt a derűs kedélyét Törpincs mindvégig meg is őrzi. 

A derűt az alkotásnak és művészetek befogadásának öröme is felerősíti. Firkancs, a költő, aki Törpincset a barkácsolás mestereként, vagyis alkotótársként köszönti, végig nem kerül alkotói válságba, olyannyira, hogy észre sem veszi, hogy menet közben az esetleges válságokon átsegítő múzsatoboza is eltűnt, hiszen egyáltalán nem is volt szüksége rá. A tolvajok elfogása és az eltűnt tárgyak visszaszolgáltatása után az egész társaság egy erdei hangversenyre megy, zenehallgatással, a művészet örömével oldva az átélt események okozta feszültséget. Művészi élmény már a könyv átlapozása is: Ágoston Dóra energikus illusztrációi a varázslatos nyelvi megoldásokhoz színvarázst is társítanak. 

Polgár Anikó