Börleszkbe oltott nemzeti noir

A jellegzetesen mai magyar mintafaluban valaki karácsony előtt kutyákat akaszt fel, majd leönti benzinnel, és felgyújtja őket. A polgárőrséghez, melynek vezetője Oktáv, a „függetlenített magáneb”, azaz a hibbant, munkamániás, kényszeres és hímsoviniszta rokkantnyugdíjas, egy fiú csatlakozik, aki iránt a főhős (pszeudo-)atyai érzéseket kezd táplálni. Ezért minél több bizonyíték szól a fiú ellen (többek között az egyik kutyagyilkosság helyszínén megtalált szemüvegtörlő kendőcskéje), Oktáv annál elképzelhetetlenebbnek tartja, hogy az az ártatlan, anyátlan (majdnem apátlan), okos fiú képes lenne ilyet tenni.

A történet a mai Magyarország ugyanazon NER-falujában játszódik, mint a Hajózni kell..., és Oktáv ismét magánnyomozásba kezd. Egészen pontosan nyomozás helyett inkább a  nyomozás látszatának a fenntartásába, a bizonyítékok elfedésébe (elásásába), az elkövető mentegetésébe és ártatlanok megvádolásába kezd. A Minél kevesebb karácsonyt nyelve is ugyanaz a hosszan kitartott, bravúros monológ, amiből süt az őrültség és a megszállottság, csakúgy mint az első kötetben. Ehhez jön még Oktáv jogi bikkfanyelve és azok a történetek, melyeket Oktáv Plutarkhosz Párhuzamos életrajzok című művéből vett – vagyis ezek elferdített, leegyszerűsített változatai, azaz csak annyi, amennyit a félművelt Oktáv, aki ezen az egy könyvön kívül soha semmi mást nem olvasott, képes felfogni belőlük. Közben a polgárőr a kötet narrátoraként hazudik és sumákol, önigazolást keres, ártatlanokat vádol meg és bűnösöket menteget. 

A könyvben feltűnik egy Bognár nevű író is, aki a mintafaluban lakik, és egy regényen dolgozik, amelyben szembe akar nézni azzal a ténnyel, hogy férfinak született, és ez őt bizonyos előnyökhöz juttatta a nőkkel szemben. Bognár jellegzetesen 19. századi, archaikus nyelven írt, kurzivált, naplószerű betétei a könyvben egyáltalán nem burkoltan utalnak a NER-re. Még a legelején Bognár úr „szinfónikus” koncertre megy nőjével, „tavaszi szél vizet áraszt, valami a magyar nép sorsát az évszázadokban ábrázoló zenei történést adjanak elő, csapásokat s vészeket, kitartást, szűzi erényt, és a többit, kiket ez az L. Simon nevezet, fiatal componista tehetség kimunkált nekik a kottába. Szám elé tettem a papírt, mint ha kaparná valami a torkom, s oda hajoltam nőmhöz. Mi ez? (...) Szép, kehhentek, s modern. Különös.” (95.) A szünetben aztán az író találkozik Minus bácsival, régi családi barátjukkal, aki „két kormányokban is az emberi minusterségig vitte magát”, és aki meg is ígéri mindjárt, hogy akinek csak tudja, bemutogatja a rokont. Az Erő Központban aztán egy szelencében üldögélő, egészen aprócska férfiú „alapítványi egyetemi felügyelői bizottsági” állást ajánl neki, miközben egy titkár leány „mellének bimbajára felszívta már magát”, s az írót is megkínálja. Ő meg csak írjon, a világ dolgával ne foglalkozzon. „Hálás szívvel botladoztam és szaladtam és jöttem haza, hogy leírjam az igazságot, s hogy megfessem, milyen Ő, és aztán törjem magam, és írjak, erőm és tehetségem szerint, és ott folytassam, ahol elhagytam a dolgom. Elfogulatlan és részre nem hajló világban élünk, hol aki akar, boldogulni tud!” (137–8.)

Oktávnak persze rögtön sok minden nem világos. Az ő szemében nyilván az írás nem munka. Az írót vagy ütődöttnek nézi, vagy lesajnálja, vagy éppen szégyenkezik miatta. Jól kifejlett hímsovinizmusa miatt egyáltalán nem érti magát a felvetést sem, hogy miért baj az, hogy a férfiaknak születésüktől fogva egyszerűbb élet és bizonyos előjogok járnak. Számára a nő eleve alacsonyabb rendű. Hiába hívja meg a nyomozásba a faluban élő „forenzikus rendőrnő-jelöltet”. (Egy nő nyilván csak jelölt lehet Oktáv szemében, ráadásul – bár minden elfojtott szexualitását a nőre vetíti ki – még a nevét sem képes megjegyezni, „kislánynak” hívja.) Segítséget is csak azért kér tőle, hogy meglegyen a látszat, miszerint a polgárőrség együttműködik a rendőrséggel, és hogy bebizonyítsa, hogy valójában nincs is szüksége segítségre, annyi esze van neki magának is – a forenzikus rendőrjelölt kislány pedig nyilván irtó nagy tévedésben van. Miután Judit(?) csatlakozik az állományhoz, Oktáv első számú építő ötlete egyébként máris az, hogy tartsanak névhúzós ajándékozással egybekötött karácsonyi ünnepséget a bázison. Ezen a ponton Oktávot, a függetlenített magánebet az olvasó már egy kanál vízben meg tudná fojtani. Mániája, hogy a varjak a halálát várják, és hogy a felesége szeretne bocsánatot kérni és visszakönyörögni magát hozzá. És bár Oktávnak a regény elején elkezd csörögni a telefonja (a volt felesége hívja), s csörög is majdnem végig, de annak ellenére, hogy folyamatosan róla beszél, hogy azt hiszi, rendbe lehet még hozni a házasságát, a regény legvégéig vissza se hívja a nőt, se nem válaszol a hívásaira, és el se megy hozzá. Ráadásul – mint később kiderül – Oktáv már a saját volt felesége lánykori nevére sem emlékszik. (Pedig meglehetősen hasznos lett volna, ha ezt a lényegtelen részletet nem felejti el.)

Az És-kvartett Bognár regényét elemző beszélgetése során O. Réti Zsófia többek között Oktáv félelmetességére hívta fel a figyelmet – szerinte félelmetes a kényszeres férfi önlegitimizációja, önjavítása, és félelmetes az is, hogy Oktáv nem marad ezzel egyedül: a politikai helyzet szinte felbátorítja Oktávnak ezt a kényszeres önmentegetését, a nemi szerepekhez fűződő viszonyát, valamint azt, ahogyan az idegenekhez viszonyul. Az idegenek eleve bűnösök. Biztos nem a fiú, aki ellen minden bizonyíték szól, hanem csakis Jamamoto Hakushi Ferenc úr lehet a kutyakínzó-kutyagyilkos, aki ráadásul „védőnőként” szeretne dolgozni, be is adja a papírjait, meg is felel a munkára, szakmai tapasztalata is van, londoni referenciái, más jelentkező se akadt, de inkább sikeresen megfúrják, és elküldik irodát söpörni, mert ki hallott már olyanról, hogy egy férfi adjon szoptatási tanácsot nőknek. A tudás, a hozzáértés meg ki a fészkes fenét érdekel már? Jamamoto Ferenc úr meg a szakmája „inkább bosszantotta és ingerelte településünk polgárságát és az életet a maga egyszerűségében megragadni igyekvő békés többséget.” (75.) 

Közben Oktávot baleset éri, kórházba kerül, és a faluban elszabadulnak az indulatok. Valaki felgyújt egy furgont és egy lószállítót pónilovastól. A Haraszti-lányt, a legutóbb eltűnt szamojéd gazdáját a fiú – azzal az ürüggyel, hogy megvan a kutya – autóval elviszi az illegális lerakóhoz, ahol képeket mutat neki a kutyáról, majd arról kezd beszélni, hogy az emberek csak félelemkeltéssel és erőszakkal fékezhetőek meg. (A telefon persze eltűnt, és Oktáv szerint a fiú nem is fegyverezte fel a polgárőrség tagjait az ő távollétében.) 

Bognár író könyvének tartalmába a várbeli eligazításon beledumál a miniszter úr, a „megrendelő” már a sirályba is beleköt: „Magyarország békét és tűzszünetet akar, mondta, de egyedül vagyunk ezzel, s hogy én melyik oldalon állok, a béke pártján-e, vagy háborút s gyilkolást szeretnék? (...) bele is rejtettem végezetül, hogy mit akar Magyarország, szóval is, szimbólummal is, mint javasolta, s most itt vagyunk, hogy nem jó neki a sirály. (...) s mi a baj a sirállyal, kérdém végül. Kehhent. Le van maradva a többitől, s ez nem jó, ráadásnak alacsonyabban száll, mint amazok, ez se jó, és szemét telepről jő haza, ez is furcsa.” (176–7.)

A karácsonynak sincs egyetlen pozitív vonatkozása sem. Az égősoroktól Oktáv sikító frászt kap, tíz baltából legalább egy az ajtófélfában áll meg fafaragás közben, a pláza maga a fertő a polgárőr szerint (bár minden spórolt pénzét otthagyja, mert új ruhákat vesz, borbélyhoz megy, parfümöt vásárol – és mindennek semmi köze a csinos forenzikus rendőrnő-jelölthöz). 

Az És-kvartett tagjai (Károlyi Csaba beszélgetőtársai Deczki Sarolta, O. Réti Zsófia és Zelei Dávid voltak) a könyv kapcsán azt emelték ki, hogy a kortárs magyar irodalomból hiányzik a Bognár-féle szatirikus hang. Zelei szerint, ha a legközelebbi rokonát kellene megkeresni Bognárnak a magyar irodalomban, akkor Krasznahorkai lenne az. A könyvé pedig talán Bodor Ádám Szinisztra körzete. 

Ez a (Bognár szavaival élve:) karácsonyi börleszkbe oltott nemzeti noir, amelyben egy polgárőr arra törekszik, hogy ne helyesen oldjon meg egy ügyet – mintha a zárt osztályon játszódna, kívülről senki sem juthat be, senki sem normális, de senkinek nincs betegségtudata. (Vö.: Kácsor Zsolt: Zárt osztály malaccal. Könyvterasz. 2022. 03. 29.) 

Oktáv a könyv végén (a kórházból hazatérve, miután futni hagyja a fiút) persze látogatást tesz Bognár írónál (aki Jamamoto Hakushi Ferenc úrhoz fűződő barátsága miatt csak még gyanúsabbá válik addigra). Felkérdezi őt a készülő regényéről, „amelynek az alapötlete az, hogy a nyomozó semmit se csinál benne, hanem csak ide-oda autózik. (...) de a lényeg az, hogy szíve mélyén a nyomozó már a történet elején tisztában van vele, hogy ki az elkövető. (...) mert hiszen a nyomozó az egyik helyszínen maga találja meg a kollégájára vagy beosztottjára utaló bizonyítékot. 

Hogy lehet az, meresztettem nagy szemeket Bognár úrra. 

Úgy, hogy a nyomozó valamilyen okból kifolyólag megszereti az elkövetőt.” (256–7.)

Lovas Emőke
 

(Bognár Péter: Minél kevesebb karácsonyt, Magvető Budapest 2023, 320 oldal)