Budapest Nagyregény (BPNR)

A projekt célja a főváros életének, az elmúlt 150 év történeteinek/legendáinak felidézése, megidézése, elmesélése, akár a városlakók bevonásával. A Meséld el saját Budapestedet! előprojekt célja az volt, hogy a budapestiek idézzék fel, meséljék el, küldjék be kedvenc történeteiket lakóhelyükről. Több száz beérkezett történetből válogatták ki a legérdekesebbeket, ezeket a felkért/kiválasztott szerzőkhöz is eljuttatták inspirációs anyagként. A BPNR honlapján egyet-egyet választottak a civil történetek közül, amely az adott kerületet képviseli, van köztük 1956-os történet, Casanova legendája, Bay Zoltán holdradar-kísérlete. 

De mi is az a nagyregény? Elbeszélések, novellák, történetek laza szövete, 23 fejezet - 23 kerület - 23 szerző tollából. Bár minden kerület története önálló történetként is olvasható, együtt is összeolvasható a könyv, hiszen -nem tudom, milyen módszert alkalmaztak (talán közösen megbeszélték a szerzők valamilyen meeting formájában a történeteik tartalmát?) – többször felbukkan ugyanaz a szereplő, mellékszereplő neve egymás történeteiben, a 295 lépcső, a sakk, ugyanaz az utca vagy épület más perspektívából. Ezek az átfedések ráerősítenek a BPNR történeteinek összekapcsolódásra, összefűzhetőségére. 

Nem fogom felsorolni tételenként mind a 23 történet jellemzőjét, tartalmát, kiemelnék csak néhányat közülük, amelyek engem megérintettek, inspiráltak, elgondolkodtattak vagy szórakoztattak. Mindenki válassza csak ki a magáét közülük. Elgondolkodtatott, hogy ki mi alapján választotta ki a kortárs szerzőket (mondjuk, vicces lett volna, ha nem kortárs szerzőket kértek volna fel történetírásra, hanem élő klasszikusokat…bár összeállítható lett volna egy BPNR a már megírt Budapest-történetekből is Krúdytól Molnár Ferencen át Tersánszky Józsi Jenőig), mi alapján kötötte őket kerületekhez? Evidens, hogy aki bizonyos kerületben él, valószínűleg nagyobb affinitása van az ismert térről kutatni, írni, mint annak, aki az adott teret nem jól ismeri…Ki kerül(hetet)t be a BPNR szerzői közé? Ki nem? Parti Nagy Lajos és Varró Dániel miért nem, Kemény István és Vámos Miklós miért igen? Csupa kérdés. 

Bár a történetek szövete laza történelmi/történeti kapoccsal, Budapest 150 évével, épületeivel, legendáival, ismert figuráival, helyeivel ugyan összekapcsolható, a 23 történet nem mindenben egyenletes színvonalú, de ez a hullámzó egyensúlytalanság nincs hátrányára a képzelt egységnek. Csak két esetben éreztem úgy, hogy az adott elbeszélést kár volt elolvasnom, szájbarágó, erőszakoltan tudálékos és kioktató, a többi történet megfogott, maga a cselekmény vagy a nyelvi megformálás volt annyira magával ragadó, hogy mellékesen észre sem vettem, mennyi háttéranyag kapcsolódott az adott kerületből szervesen a történethez, ami gazdagította, ami tartalmasabbá, megfoghatóbbá és hihetőbbé varázsolta. Bár a szerzőknek voltak megkötéseik: figyelniük kellett, hogy legalább 3 helyszínt és két idősíkot használjanak, ez nem tette sablonossá alkotásaikat. A város sokszínűségére jellemző, hogy az őslakosok és a „betelepültek”, valamint a különféle nemzetiségek (zsidók, romák, szlovákok, svábok, szerbek…) is szereplői, formálói a fővárosi történeteknek.

Cserna-Szabó András felütése, az első kerület története, a Budavári Virágok nagyon erős kezdet, sőt, talán túlontúl is az, hiszen a Bloom család története megérdemelne egy önálló könyvet, egy önálló regényt! Kár, hogy az allúziókkal teli történet, amit még hosszan olvastam volna, alig harminc oldalra kényszerült, hiszen olyan élvezetes, mint egy magyar Jára Cimrman kitalált történet: hogyan írt James Joyce az Ulyssesben Rudolph Bloom ükapáról, Leopold Bloom dédapa hogyan költözött Itáliába, Fiorira változtatva a nevét, Houdinival összefutva, hogyan lett belőle Virág Lipót Pesten, hogyan szökött Kun Bélával, zserbót majszolva, Bécsbe, miközben egy aranylánc a Vérmező kellős közepére esett… nem is folytatom, sajnáltam, hogy vége lett. Rendkívül érdekes volt Krusovszky Dénes története a görög-magyar festőnőről, Tompa Andrea modern története az újpesti képviselőről, akit lefokoztak, Bartók Imre sakkos története… Fehér Renátó egy teljesen más megközelítésű prózát írt, nem történet-, hanem nyelvközpontút, egy általa közérzeti szövegnek nevezett írást, a város és a tömeg kapcsolatáról, ami kilóg ugyan ilyenképpen a többi, főként cselekményközpontú történetből, de rengeteg allúziójával, utalásaival, intertextuális játékával mégis üdítő, kiemelkedő alkotása a BPNR-nek. Nagyon szép párhuzam az ezredforduló segédlaboránsának szilveszterét 2000 szilveszterével párhuzamba vonó Simon Márton-féle történet, megható a saját életét, a Romániából Budapestre, Kőbányára költöző kislány szemével bemutató Mán-Várhegyi-sztori, s az erre mintegy válaszoló Karafiáth-történet hasonlósága. Háy János útja a biopiacra, Závada Péter Vénusz Gergely Gyulája, a sírköves dinasztia sarja, Szécsi Noémi csepeli munkásnői-mind-mind egy kirakós darabjaiként illeszkednek az egészbe. Az igazi puzzle összeillő darabja azonban Németh Gábor történetének Tábori Pálja, aki visszatérve Budapestre felkeresi a Dunapark-házat, ahol gyerekként 1944-nyarát a tetőkert napozóteraszán töltötte, majd ugyanő visszatér Tóth Krisztina novellájában mellékszereplőként, és ismét gondolkodhatom, vajon, hogyan beszélték ezt meg. Az utolsó történet, Dragomán György soroksári története, A sellő harapása, szintén erős befejezés, benne egy regény ígéretével…

Nem tudtam kitalálni a címekben szereplő betűkiemelés funkcióját, sem azt, mikor és miért rövidebben a sorok ad hoc jellegűen a könyvben, pedig próbálkoztam számmisztikai megfejtéssel, összeolvasással, nem jöttem rá a magyarázatra. A kötetben egyébként nincs illusztráció, egy nagy fehér téglának tűnik külsőleg, amiből szimbolikusan a meseszövés Budapestje építhető fel. Mikor és mivel és kivel folytatható ez a nagyregény? 50 év múlva? Akkor ezek a történetek a mai kor vetületeként mint egymásra épülő városrétegek már a múlt részei lesznek? A folyamatos változás, az idő, a város mint élő organizmus bemutatása mintegy kulcslyuk-szerű bekukucskálásokon keresztül az idő pillanataiba – talán ez volt a fő cél, mindemellett értékes alkotásokat létrehozni, amelyek az egész részeként önálló életre és művészeti hitvallásra is képesek. Ezért ajánlhatom bátran, vegyék meg a Budapest Nagyregényt akkor is, ha nem Budapesten élnek, ha csak néha látogatnak oda, szemelgessenek bátran az írásokból, olvassák kerületenként vagy összevissza, olvassák fel a részeit, inspirálódjanak, nézzék meg a történetek szemével a várost, majd szőjék tovább a fonalat, akár nem is Budapesttel, hanem saját városuk történeteivel…

Matus Mónika
 

(Budapest Nagyregény, Budapest Brand 2023. 488 oldal)