A féktelen vedeléstől a közösségi italozásig

A nagy borok készítésének mesterei (a Kupa Enikő-Kovács Tibor házaspár), a földkerekség második legnagyobb alkoholkedvelői (elsők a muslincák), kiképzett kóstoltatók. Stílusuk az egyszerűbb citrusostól a magvas gyümölcsökön át a sárgabarackig terjed. Az is kiderülhet, milyen vörösekre képesek. A borfogyasztás népszerűsítésének arcai, a modoros viselkedés szellemes kifigurázói, nemcsak bort termelni, inni is tudnak. Fogyasztóként nem a hatás kedvéért kortyolgatnak, nem a bódulat utáni vágy hajtja őket, inkább a minerális, animális vagy épp' virágos jegyeket keresik. Kijózanító gondolataik szerint alkohol nélkül lehet élni. Bár nem érdemes. Sós ízviláguk érdekesen kombinálódik a körmölt aromákkal, ettől igazán egyedi. Sokrétű, változatos. Elvétve sokkoló, néha borzongató, egyébként elbűvölően merész és váratlan. Racionális, mégis különleges útikönyvüket rendszeresíthetnék Factbook-ként. Champagne minőséget prosecco áron. Bormitológiát felsőfokon. 

Az oldott országok és borvidékei ráadásul olyan különlegesek és a megszokottól eltérőek, hogy mindenképpen kötelező oda ellátogatni, legalább képzeletben. A borissza birtokokon azért magasabb a társadalmi kooperáció, mint a töményivókban, mert a bor fenntartja a közösségi ivás előnyös oldalait. Például az Egybesült Államok szőlőskertjében, Kaliforniában, ahol a víz is borrá változhat. Vagy az argentin pampák füves pusztaságán, mely megkaphatná a marhák mennyországa címet, s ahol a tangó a szüretkor visszatér. Innen a filoxériamentes szomszédba ruccanunk, ahová az Isten a borászokat a haláluk után viszi. Chiléből Dél-Afrikába evickélünk, ahol a holland precizitásnak köszönhetően a legjobban dokumentált bortörténetekkel találkozhatunk. Ugyan nem boros hőstett a gin (elt)erjesztése, ahogy az ausztrálok rumlocsolása és -csempészete sem, ám a vedeléstől a magas szintű borkultúráig az út meglehetősen hosszú és izgalmas, amiről érdemes beszámolni. A föderatív királyságban semmi sem járult hozzá nagyobb mértékben az ágazat fejlődéséhez, mint az orvoslás. Borászatainak jó részét orvosok alapították. Kimondottan terápiás célzattal. Oszthatták Alexander Fleming nézetét, mely szerint „a penicillin gyógyít, de a bor teszi boldoggá az embert.“ Az ottaniak (Chardonnay és egyéb állatfajták) egy könnyed életforma szószólói lettek. Általuk jutunk át Új-Zélandra, mely a világ vadregényes másik vége. Odaát és odalenn szemléletesen mutatják be a nők vallási buzgalommal átitatott (h)arcát, a szőlőszesz által kiváltott szerepvállalásaik változásáit. A legújabb kutatások szerint nem véletlenül határozzák meg ők a jelenlegi bortrendeket, a ma világsikerszagú új őrületeit… 

Utazásaik során (t)rendkívüli személyeket ismerünk meg, akik és amik valamilyen módon kötődnek a hegy levéhez és a gasztronómiához, vagy Magyarországhoz. A honfitársaink innovációit dicsérő anyagban koccinthatunk Haraszty Ágostonnal (akit a kaliforniai bor atyjának tartnak), parolázhatunk Pongrácz Dezsővel, Julius Lászlóval vagy Romeo Bragatóval. A borkészítés apostolaival és nagyköveteivel. Kalandfilmbe illő életet élt, mitologikus figurákkal. Gyakorlott borbarátokkal, -gyűjtőkkel, -(h)ősökkel, -jedikkel és úttörőkkel. Lelkes borisszákkal, piásokkal, szeszkazánokkal. Keresetlen kereskedőkkel, (r)ügynökökkel, sommelier-ekkel, szőlészekkel, versenybírákkal és vizionáriusokkal, akiket sokkal jobban érdekeltek a hagyományok, mint a pénz, noha szakrális termékeikkel a tudatos tervezésre, a brandépítésre koncentráltak, ami a siker elengedhetetlen feltétele. 

A könyvben éttermekről, ételekről, term(el)őhelyekről is írnak a maguk költői nyelvén. Kifinomult, új ízeket kutató mozgalmuk a minőségi borkészítés referenciájává válhat. Menüjük igazán sokszínű/rétű. Bár a (v)ízgyűjtők víziója nem feltétlenül a (kelet-közép) európai vevőkörre szakosodott, a (t)erjesztésben még soha nem született ekkora reklámértékű és ennyire ismeretlen mű a magyar gasztronómiáról. Várjunk csak! Az általuk is megénekelt Pablo Neruda így versel a bikavérről: üdvözítő méreg, bársonyszívű, könyörületes illat. A tokajiról: vad ámbratűz, méz ragyogása, topáz út. A halászlé arcátlan és kihívó, szép, aranytestű balatoniak után kiált. A libamájat a konyha százszorszent ragyogásának nevezi. Közösen akár egy turisztikai ügynökségnek is kampányolhatnának! De ez itt a borpropaganda helye. 

A világ egyik legrövidebb (ős)bortörténelemkönyvében borban fogant gondolatokat ízlelgethetünk. Sallangmentes könnyedséggel, a modorosság elutasításával. Szenvedéllyel, módszerességgel. Adatokkal alátámasztva, érzelmektől sem mentesen. Fogyasztási utasításokat/utalásokat mellékelve, kóstolási jegyzékkel/jegyzetetkkel ellátva. A b(l)ogokból kinőtt virtuális bortúrára az olvasót kísérje el José Andrés amerikai séf ajánlása: „Amikor kinyitok egy palack bort, azzal elindulok egy csodálatos utazásra.“ Ne ússzák meg szárazon, a pince díszeit osszák meg másokkal! Azok a legjobbak, amiket közösen fogyasztanak. És itt nem valami szakértői belemagyarázásáról van szó, valami homályos megérzésről, amit az átlagos fogyasztó csak keresgél palackban/pohárban, hanem valóságos gyümölcskosárról, melyben a szőlő nemcsak egy a gyümölcsök között, hanem maga „a gyümölcs“! (S ami miatt e sorok írója megbocsát az ősznek…) 

A fogalmazás és forgalmazás forgatagában a szófürtök telepítése és publikálása mintha nem valami léha szórakozás lenne, hanem vallási kötelezettség. Ám üdén, frissen, már-már lezseren. Mintha a s(z)avak nem nehezek lennének, hanem légiesek, szinte olyanok, mint egy szénsavas üdítőitalé. Persze semmi sem helyettesítheti a saját ízlésünket, nincs jobb tanulás, mint ha magunk kóstoljuk és ütjük fel e bornaplót. Terápiaként sem utolsó. Nem is a borok azonosítása, inkább a tüneményes tételekről való kommunikációs képesség. A bor nem kémiai anyag, hanem nagyon is emberi, és ezért sokkal inkább érzelmeket kell keltsen bennünk, mint valamiféle technikai leírást indukáljon. Akkor ítéljük jónak, ha a vele kapcsolatos érzelmek kellemesek.

A zárófalatokat az alábbi kilépővel tűzdelik: „Szerethető, jól iható borokat kell alkotni, olyanokat, amelyek alkalmazkodnak a piaci igényekhez, vagy rendelkeznek elég marketingerővel, hogy formálják a borízlést. Reméljük, könyvünkkel elszórakoztattuk olvasóinkat, közelebb hoztuk a borkultúrát, és arra ösztönöztünk mindenkit, hogy amikor lehetősége van, inkább bort fogyasszon más italok helyett. Az újvilági borokat érdemes megkóstolni, hogy szélesítsük látókörünket, és érdemes összevetni őket saját magyar borainkkal is. Ezek biztosan nem okoznak csalódást, mert szerencsére nekünk, szlovákiai magyaroknak, világszínvonalú boraink vannak, ha a világ erről nem is mindig vesz tudomást. Mi azonban jó, ha büszkék vagyunk erre. Igaz, üzletileg és marketingben van még mit tanulni az Újvilágtól, de a borok minőségében nincs szégyellnivalónk.“ 

A búcsúszavakara kérjünk egy újabb kört! Például a felvidéki borköztársaságon, Kürtön. Egyszerű és nyerő filozófiával: magas minőséget, megfizethető áron. Kívánhat egy kliens ennél többet? 

Kaszás Dávid

(Kupa Enikő–Kovács Tibor: Borgőzös évszázadok, Helikon Kiadó, 2023, 288 oldal)