Juhász Ferenc, a legenda

Az, hogy önök találkoztak legalább egy versével, nagyon valószínű. Aki érettségizett magyarból (de talán az is, aki nem), ott találja az irodalomkönyvben hosszú, zsongó, barokkosan burjánzó költeményeit. A tanár valami olyasmit mondhatott róluk, hogy látomásos, szimbolikus, mitikus versek, tessenek ezt így rögzíteni az agyban. És lehetőleg Nagy László nevével együtt kéretik említeni Juhász Ferencét az érettségin, mert ők ketten hasonlóan viszonyultak a költészethez, és barátok is voltak. (Ennél azért kissé bonyolultabb a dolog, mind a tartalom és forma, mind pedig a barátság tekintetében. Ez utóbbiról csak annyit, hogy míg a módosabb parasztcsaládból származó Nagy László gyakori vendég volt Bián Juhászéknál, szegényebb sorsú népi kollégista szobatársát soha nem hívta meg Iszkázra a szüleihez.)

A népi kollégium volt az első lépés. Az, hogy Juhász Ferencet, több tehetséges parasztgyerekkel együtt kiemelték a nyomorból. Huszonkét évesen pedig már megkapta a Kossuth-díjat. Weöres Sándort ugyanúgy barátjának tudhatta, mint Aczél Györgyöt. Tetszett neki az „új rendszer”, hitt a társadalmat gyökeresen átalakító szocialista forradalomban. Az 1956-os események tragikus végkifejlete azonban mélyen megrázta, depresszióba esett, kórházba is került.

Ezután sokáig nem tartottak igényt írásaira, nyomdakész kötete évekig hevert a kiadónál. A Harc a fehér báránnyal csak 1965-ben jelenhetett meg, annak ellenére, hogy az illetékesek tudták: meghatározó fontosságú ez a kötet a huszadik századi magyar költészet történetében. Akkor valamiért megtört a jég, és Juhász Ferenc pályája akadálytalanul haladt tovább, sorra jelentek meg új és gyűjteményes kötetei. Nyugaton is számos alkalommal képviselte a magyar irodalmat, költeményei tucatnyi nyelven jelentek meg. 1973-ban másodszor is Kossuth-díjas lett. Egy alkalommal az irodalmi Nobel-díjra is felterjesztették. Az angol kiadás előszavában W. H. Auden korunk egyik legnagyobb versének nevezte a Szarvas-éneket.

A rendszerváltás után azonban meglehetősen háttérbe szorult. Az egyik legünnepeltebb művész légüres térbe került. A szakma hirtelen nem tartotta már kivételesnek, forradalminak azt, amit írt, alig néhány lap közölt kritikát köteteiről. Pedig 1989 óta tizenhét kötete jelent meg. A legújabb az idei Ünnepi Könyvhétre, 2007 óta írt versprózáiból, A végtelen tükre címmel.

És most vissza az elejére, a legendához. A kiadók, irodalmárok és olvasók nagy nyári fiesztája, a könyvhét a dedikálások ideje is. Ilyenkor találkozik egymással a fent említett három csoport, ilyenkor láthat az utca embere „élő írókat”, amint szalmakalapban, kezükben pipával, vagy épp szakadt pólóban ücsörögnek a Vörösmarty téri standok előtt lerakott műanyag székeken. A szerzők pedig ilyenkor érezhetik, hogy nem hiába görnyedtek annyit a papír felett. Nos, Juhász Ferenc ezeknek a dedikálásoknak az abszolút sztárja volt az utóbbi tíz-tizenöt évben. Talán csak a Kányádi Sándor előtt kígyózó sor közelítette meg az övét. Idén júniusban is tömeg várta a téren a meghirdetett időpontban, de már nem tudott ott lenni, két nappal korábban agyvérzése volt. Ez a hatalmas érdeklődés nyilvánvalóan a legendának szólt, nem a művésznek, hiszen kizárt, hogy ennyien olvasnának ma Juhász Ferenc-verseket. Egy olyan ember autogramjára vágytak, aki több nemzedék számára tanagyag volt, két lábon járó irodalomtörténet és nagy idők tanúja.

Lánya, akiből lelkes irodalomszervező lett, azt mondta az MTI-nek, hogy állapota miatt édesapja egy ideje már nem nagyon beszélt, de a halála előtti napon megszólalt. Csak annyit mondott: Tóth Árpád. „Elképesztő dolog, hogy egy embernek akiben már alig van élet, akkor is az jár a fejében ami ő volt: a költészet. Különleges kegyelmi állapot, hogy ez megadatott neki” – mondta Juhász Anna. Én pedig megtoldom mindezt a költő egyik utolsó, idén márciusban a Népszabadságnak adott interjújában szereplő vallomással.

„Amikor verset írok, akkor nem a halálra gondolok, hanem a versre, még ha nehéz is elválasztani, mert mindig versekre, verseket gondolok. Az én fejemben sosincs csönd, mindig zakatol benne valami.”