Joachim Murieta tündöklése és bukása

Immár együtt álmodhatnak a szebb jövőrőlJuraj Staško felvételeiA kommunista Csehszlovákiában aztán csendesen elfelejtődött. Mind ez ideig úgy tűnt, hogy a kommunista Neruda egyetlen drámája a színházi élet süllyesztőjében végzi a pályafutását.

Talán ezért is övezte különös érdeklődés nemcsak a szakma, hanem az ínyenc közönség részéről is a fiók mélyéről előkerült Neruda-drámát, amelyről annyi év után végre lefújták a port, hogy újra esélyt kapjon a bemutatkozásra.

Szlovákiában Neruda drámája? – kérdezhetnénk. Minek? Miért? Mi értelme van újra előjönni vele? Mit mondhat nekünk annyi év után egy chilei kommunista költő darabja, amely eddigi értelmezéseiben is csak nyögött a harcias ideológiai ráfogásoktól? Újra rákényszerülünk, hogy végignézzünk egy számunkra már „érdektelen“ történetet? Mi közünk hozzá? Talán váltsunk egy újabb csatornára?

Joachim Murieta a nép gyermeke. Az ő történetéről és társairól, a szerencsétlen chilei férfiak ezreiről szól ez a dráma, akik a nincstelenség és a terror puskagolyói elől menekülve a mesés Amerikába vándorolnak. Hajón utaznak, tengeribetegségtől fölfordult gyomorral, egy jobb és szabadabb világról álmodozva, végzetesen megfertőződve az aranyláztól. Mindannyian remélik és hiszik, hogy szülőföldjüktől oly távol találhatják csak meg a szerencséjüket, és gazdagságban térnek majd haza. Az Amerika felé úszó hajón Joachim megismerkedik a gyönyörű Teresával, s ez a találkozás mindkettőjük számára végzetszerű, immár együtt álmodhatnak a szebb jövőről. Kemény munka, lemondás, izzadság. Munka és munka, ez az ígéret földje: Amerika. És szegénység és megalázottság. És rasszizmus. És egy pici mulatság – amely pénzt követel, lenyúlva napok, hetek fáradtságos munkáját. És a munkaadó fehérek pökhendi magatartása. És az egyre erősödő agresszió, konfliktus, gyalázatos öntörvényűség, durvaság. Aztán a fehérek csoportja megerőszakolja és megöli Teresát. A bosszú, természetesen, nem marad el...

Neruda drámája ezúttal Czajlik Józsefnek, annak a fiatal és tehetséges rendezőnknek a fókuszába került, akit a színházi szakma a 2001-es év öt legjobbja, öt legtehetségesebb rendezője közé sorolt. Czajlik eddigi pályafutása, mondhatni, színtiszta siker. Az elmúlt évben a komáromi Jókai Színházban rendezett fergeteges Amadeus vagy a pozsonyi Színművészeti Főiskolán bemutatott Hozomány nélküli menyasszony sorra halmozta a különböző fesztiválsikereket belföldön és külföldön egyaránt.

A Joachim Murieta tündöklése és bukása a pozsonyi Vigadóban (Redut), Czajlik rendezésében levetett magáról mindenfajta ideológiai értelmezést, s a nézőnek nem maradt más, csak a játék, a történet, amely lavinaként elsöpört mindenkit, aki az események útjába mert állni. Czajlik nem engedi, hogy a néző passzívan kikapcsolódjon, a néző szüntelen párbeszédre kényszerül a darab kontextusával. Ezt a provokatív szándékot Czajlik nem is rejti el. „Nem lehetsz passzív – sulykolja a fejünkbe üzenetét. – Nyilatkoznod kell!“ „KELL!“ Utasít, s a székben kuksolva nincs se üdítőital, se ropogtatásra alkalmas nassolni való, s rá kell döbbennünk, hogy kíméletlen magányba löktek mindannyiunkat! Nincs a közelben senki, csak a legbelső ÉN – ha egyáltalán szembe merünk önmagunkkal nézni!

Különös és főleg hajmeresztő a történetet életre keltő sámán dobját, ütemes kántálását hallgatni. Végignézni, ahogy a föld alól kigyömöszölik magukat a születésük előtti és a halál utáni lények, eltorzulva, nyakladozva, groteszk, emberen túli világuk grimaszába merevedve, hogy a Mester szavaira életre keljenek. „Emlékezzünk...“ Merész és nehéz ilyen vehemens indulattal nekirugaszkodni a folyamatosan bővülő értelmezések tucatjainak, állandó készenlétben állni. A befogadó utazó a hömpölygő folyamat iramában akár többször is úgy érezheti, hogy kicsúszott a lába alól a talaj, köztes létbe csöppent, egy veszélyes és zaklatott világrendbe, de hála a sámán által kidobolt ritmus szilajságának, visszatalálhat a helyes útra. A misztikus és az okkult elemekkel dúsított dráma olyan energiával és lendülettel tárul a néző elé, hogy az érthetetlennek tűnő benyomások szinte tudatosan bombázzák a kollektív tudatalattinkat. Nincs menekvés, megrendülünk a beavatás szertartásától, s ez az állapot már fárasztó - dolgozni kell! Rákényszerülünk, hogy otthon fellapozzunk néhány okkult témával kapcsolatos könyvet, úgy érezzük, itt az ideje, nyitnunk kell a bennünket körülvevő párhuzamos világokra, hogy megtudjuk s megértsük a színházban tapasztalt eseményeket. Folyamatosan változnunk kell!

Czajlik olykor elengedi a gyeplőt, ugyanakkor a felgyülemlett energiával kordában tartja a nézőt. S hogy ne legyenek illúzióink, mint az idomításra szánt kutyákon, irgalmatlanul megrántja zabláinkat. És a néző visszahőköl. Felkapja a fejét. Vagy meglapul. Lesüti a szemét, begubózik és összenyaklik. Nem akar tudomást venni a külvilágról. Reszket és fél. Kényelmetlenül érzi magát, s ez a darabra nézve akár a végveszélyt is jelentheti! Megundorodunk önmagunktól, acsarkodhatunk, kinyithatjuk félelmeink legtitkosabb szelencéjét, s a nézőtér sötétjében hangszálainkat szabad portyára engedve az izmainkat gúzsba kötő feszültségtől végre ordíthatunk, s mint a sarokba szorított kutya a sintér kampós lándzsája előtt, támadásra késztető adrenalinunknak engedelmeskedve kitörhetünk a megszokott és passzív nyugalmunkból. Fekete csuklyás alakok tódulnak a nézők közé, s az erős lámpafények kereszttüzében vallatni kezdik a békés szemlélődőket, s a pofájukba sziszegik: „Csak a fehér faj!“

Czajlik a színészválasztásban sem hagyott semmit a véletlenre, s noha a Színművészeti Főiskola negyedéves színészei között feltűntek olyan arcok is, akiket már most színházi világunk legreményteljesebb fiatal tehetségei között emlegetnek (Monika Hilmerová, Lucia Gažiová, Kristina Turianová, Molnár Xénia), szó sem lehet egyéni tündöklésekről. Czajlik módszeresen véget vet az egyéni akciók kibontakozásának. A Joachim Murieta és kedvese, Teresa alakját megtestesítő Milan Ondríkról és Kristina Turianováról külön-külön is illene legalább néhány szót ejteni, de nem lehet. A művészek úgy váltak részeseivé a Nagy Egésznek, mint ahogy a nappal és az éjszaka, vagy a férfi és a női princípium olvad bele az Egyetemesbe. A társulat olyan energiákat szabadított fel a térben, amelyek kétségkívül a hatalmukba kerítették a nézőt is. A mindent elsöprő energiának nem léteztek határai, s olykor megérett a kérdés, vajon kordában tartható-e ez a feneketlen hömpölygés? A szereplők ki-kicsaptak a színpad adta határok közül, egyszerűen besodródtak a közönség közé, s úgy zúgtak el közvetlen közelről melletük, mint az újraéledt démonok.

A díszlet és a kosztümök Eva Rácová művészi munkáját dícsérték. Puritán jelmezek a puritán térben, ahol nincs semmi, csak energia, lélegzet és hörgés, golyó ütötte lyukak, vér, izzadság, sötét és fény. Eva Rácová remekül megoldotta Czajlik sokkoló vízióinak Neruda darabjában újraértelmezett és megtestesül kihívásait, s így a tucatnyi művész gyorsan és egységesen válthatott jelmezeket. Ha figyelembe vesszük az idő villanásnyi töredékébő,l a semmiből előhalászott „emlékezés-történéseket,“ amelyek szabálytalanul keveredtek a múlttal és a jövővel, kapcsolódtak, összefonódtak látszólag jellegtelenül, hogy onnan újra a jelenbe (vagy egy újabb vízióba) kerüljenek, megállapíthatjuk, egyáltalán nem volt könnyű dolga Eva Rácovának.

Czajlik számlájára írható továbbá a darab remek zeneszerzőjének a választása is, akit a kassai Thália Színházban működő Sallai István személyében talált meg. Agresszív zenei betétek (több mint 50 féle hangeffektus) borzolják a kedélyeket, s a fények (több mint 80 féle különböző megvilágítás) segítettek abban, hogy a nézők részesei lehettek a szemük előtt zajló hátborzongató eseményeknek. Sallai külön dicséretet érdemel, hiszen a vad, indulatos ritmusok méltán váltak a sámán zenéjének mai, megelevenedett társaivá.

Pablo Neruda Joachim Murieta tündöklése és bukása című drámája Czajlik József rendezésében valószínűleg megosztja majd nemcsak a színházi szakmát, hanem a közönséget is, bár a fiatal rendező és a darab dramaturgja, a tehetséges Katka Mikulíková (A hozomány nélküli menyasszony című színmű dramaturgja is) állításuk szerint erre felkészültek, tisztában vannak a különböző averziókkal. Mindenesetre Czajliknak és alkotógárdájának talán van még egy feladata: muszáj lesz „lejönniük“ a „színpadi drogról“, ami az utóbbi időben a hatalmába kerítette őket. Muszáj lesz holnaptól új időket élniük, kicsit visszafogniuk az iramból, mert különben elpattannak, skizofréniás őrültekként végzik, széttrancsírozódnak szellemileg, s a dobját püfölő sámán az életre kelt lényekkel együtt végül az alvilágba tuszkolja őket is, oda, ahonnan hátborzongató kísérletükkel előhívták őket.

Úgy tűnik, a fiatal művészeknek sikerült egy avantgárd értelmezést találni a Joachim Murieta tündöklése és bukásának. A beteges ideológiák helyett a cselekvésnek és az emberi szenvedés energiájának, a szeretetnek, a szerelemnek és az erőnek, a belső lényünkben lapuló ősenergiának állítanak emlékművet. Nincs vége, nem lehet vége, a szelencéből kiszabadult a... Mi is?... Az, ami tovább sokkolja a közönségét, s amit a földben lassan eltűnő zombik utolsó intésükkel tolmácsolnak: Nem lehetsz közömbös, különben megdöglesz!