Jelkép, a jelkép nélküli korban

Zsolt, amint beült az autóba, egyből konstatálta, hogy a legendás trió búcsúkoncertje szól. A helyszínt és a dátumot is tudta: Budapest Sportcsarnok, 1994. november tizenkettedike. Ő ugyan nem volt ott, túl fiatal, alig múlt el húsz, de a cédét jól ismeri, akárcsak Ákos egész repertoárját. Jó néhány éve rajong érte. A harmincas éveit taposó János viszont képet is varázsolt elénk, az egyes dalok hallatán elmondta, hogy mi volt látható a színpadon, a küzdőtér harmadik sorában csápolta végig a felejthetetlen fellépést, amelyet a legszebb emlékei közé raktározott el. Később mesélt az énekes májusi, Kisstadionbeli bulijáról. Még csak a rögtönzött élménybeszámoló közepén tartott, amikor megérkeztünk Érsekújvárba, de megígérte, hogy a többit majd legközelebb, egy kávé mellett elmeséli. A sportcsarnok előtt több száz ember álldogált, bebocsátásra várva. Amint bejutottunk, János, régi szokásához hűen rögtön felmérte a közönséget. Mondta is, hogy szerinte legtöbben a 25-35 éves korosztályból valók, de eljöttek tinik és középkorú emberek is. Nekem az Induljon a banzáj! egyik sora jutott az eszembe az embereket szemlélve: „a fiúk, a lányok most összejöttek, hanyagok és jól öltözöttek“. Tudom, az összehasonlítás sántít, mégis maradjunk annyiban, hogy a hanyagok a színpad előtt csápoló, táncoló emberek voltak, a jól öltözöttek pedig az ülőhelyeket elfoglalók, akik mintha színházi előadásra váltottak volna jegyet. Nyugodtan várták a produkciót. Közben ismerősökbe botlottam. Néhányukról tudtam, megrögzött rajongók, de szép számmal akadtak olyanok is, akikről nem gondoltam volna, hogy éppen Ákos koncertjén futunk össze. Az igazi meglepetés Feri volt, az egyik amatőr rapcsapatunk frontembere. Vele nem beszéltem, mert amint megérkezett, egyenesen a küzdőtérre sietett, én pedig úgy döntöttem, ülve nézem végig a produkciót. Feri úton-útfélen hangoztatja, hogy a rapzene a minden, az ő szemében nem ember, aki más stílusért rajong. Biztos letagadná, ha megmondanám neki, hogy láttam a koncerten, talán meg is verne… Pontban fél nyolckor a közönség ütemes tapssal jelezte, hogy lehet kezdeni, és nem is kellett sokat várni, felcsendült Az utolsó hangos dal című turné nyitánya. Félelmetes kezdet. Félelmetesen profi. A látvány mindenkit lenyűgözött, hiszen ilyenben a tájainkon még sosem volt részünk. Közel hatvan robotlámpa, korszerű, tekintélyes hangtechnika. Rengeteg előadó és együttes a plafonig ugrált volna örömében, hogy ennyien eljöttek, azonban Ákosról tudtuk, nagyobb sportcsarnokokhoz, jóval több emberhez szokott az évek során. Hiába, elkényeztették a rajongói! Ahogy azt sejtettük, megemlítette, hogy ilyen, házibuli jellegű előadása már régen volt… A repertoár alapját a 2002-es Új törvény című lemez dalai adták, de felcsendült több régebbi slágere is. Én rengeteg koncerten megfordultam, szép számmal akadtak nagy csalódások is, sokszor kaptam vissza ugyanazt, amit otthon a cédélejátszómban hallottam, csak jóval silányabb kivitelezésben. Az esetek többségében az előadók semmit sem változtatnak a hangszerelésen. Most viszont nem volt okom panaszra. Ugyan János és Zsolt felvilágosított, hogy a dalok újrahangszerelt változatban szólalnak majd meg, de a végeredmény teljesen lenyűgözött, a rockos átiratok hallatán az egyik ámulatból a másikba estem. Ennyire profin kidolgozott fellépésen még sosem jártam. Ákos humorára is vevő volt a közönség. Én kicsit megijedtem, amikor felkonferálta a „viagrás“ dalát, de János megnyugtatott, hogy ilyen felvétele nincs, és valóban, a Végre című csendült fel, a „francia sanzon“ pedig a Majom a ketrecben című volt. Az Indiántánc végébe meg az Irigy Hónaljmirigy paródiájának refrénjét építette be. Az est vendégei az egykori Bonanza Banzai zenészei: Hauber Zsolt és Menczel Gábor voltak, akikkel Ákos három Bonanza-slágert adott elő, és megjelent régi zenésztársa, az autóbalesete miatt jó néhány hónapot kihagyott Háry Péter is, hogy megszólaltassa különleges hangszerét, a Chapman Sticket. A koncert a legutóbbi nagy slágerrel, az Ölelj meg újra cíművel zárult, majd elhangzott az Adjon Isten jó éjszakát, mint minden koncert végén. A közönség ugyan jól tudta, hogy nincs tovább, a „búcsúdallal” lezárult a fellépés, mégsem akart távozni. Talán a csodában bízott. A csoda elmaradt, de Ákos azért visszajött, s búcsúzóul még egyszer bemutatta a zenészeit.

Hazafelé tartva nem jutottam szóhoz a saját kocsimban. János és Zsolt egymás szavába vágva dicshimnuszokat zengtek. De az igazat megvallva, nem is akartam bekapcsolódni az eszmecseréjükbe, öröm volt hallgatni a két elégedett rajongót. Csak akkor szólaltam meg, amikor Zsolt feltette a kérdést, hogy mennyit kell várnunk egy hasonló bulira. Gondolom, mindenki tudja, hogy mit válaszoltam. Majd ha Ákos legközelebb ellátogat hozzánk. Ezt a minőséget ugyanis csak ő tudja túlszárnyalni, ebben biztos vagyok. Ákos szombaton Érsekújvárott is jelkép lett. A ZENE jelképe. Egy jelkép nélküli korban. (péjé)