Játék, mese – művészetek

A kisgyerekkori érzelmi biztonság megadásával kezdődik tehát az érzelmi intelligencia kibontakoztatása, és folytatódik a szabad játékban és a mesehallgatásban, amelyekben a gyerek érzelmileg átfűtött belső képekkel vesz részt. Ezek a belső képek segítik hozzá ahhoz, hogy feldolgozza a világról és saját belső világáról nyert tagolatlan benyomásait, és mindig újra tagolja.

(Ezt a feldolgozó munkát zavarják meg a különböző képernyők külső képei, de erről a későbbiekben még beszélni fogunk.)

Az óvodában és az iskola első osztályaiban is a legfontosabb a gyermek számára, hogy érzelmi biztonsághoz jusson, hogy az óvónő, a tanítónő vagy tanító személyisége barátságos hellyé tegye számára az óvodát és az iskolát.

Az iskolában azután ez az érzelmi nevelés a művészetekben folytatódik. Howard Gardner, a Harvard egyetem professzora nyomán – aki az intelligenciák sokféleségéről ír – azt kérdezhetjük a kormányoktól, hogy mit is gondolnak akkor, amikor az iskolai tananyagot felejtésre ítélt szóbeli ismeretekkel tömik meg, úgyszólván teljesen kiszorítva az iskolákból a művészeteket (költészettől, zenétől, tánctól kezdve festészeten és szobrászaton át a színházig), holott tudjuk, hogy a gyereket az életre valójában a művészetekben megvalósuló érzelmi nevelés készítené fel megfelelően?

Nekünk nem kellene Howard Gardnerre hivatkoznunk, idézhetnénk Kodály Zoltánt, aki a negyvenes évek második felében azt mondta, hogy ének-zenei általános iskolákat kellene létrehozni, melyek a mindenki iskolái lennének, azért, hogy a gyerekek művészetközelben nőjenek fel, mert ez segíti személyiségük kibontakoztatását. Nincs botfülű gyerek! – mondta Kodály –, és az ének-zenei általános iskola nem művészképző.

Sajnos, Kodály zseniális ötlete a magyar közoktatás állóvizébe hullott, és mára az lett belőle, hogy ezek az iskolák lejárnak az óvodába, keresik a lehetőleg abszolút hallású gyerekeket, és mivel ezekből persze sosincs elég, tehát a relatív tökéletes hallásúakkal is beérik, de lehetőleg jó ritmusérzéke is legyen, és legyen felmérhetően „értelmes”! Ezeket a gyerekeket aztán beviszik az iskolába, és rajta! – megkezdik felkészítésüket a kerületi, a járási, a városi, a megyei, az országos versenyekre, hogy növeljék az iskola presztízsét. Egyszóval tehát elit iskolák lettek, netán zenészképzők, messze eltávolodva Kodály eredeti intencióitól.

Hadd mondjak még egy régi példát.

Több mint 2500 évvel ezelőtt Kung-Fu-Ce, a nagy mester, látva az akkori Kína szétesett állapotát, azt kérdezte, mire volna szükség a nagy birodalom újjáépítéséhez. S azt válaszolta: nagy államférfiakra volna szükség. Hogyan lehet nagy államférfiakhoz jutni? Olyan iskolákat kell csinálni, melyek felnevelik őket. És megcsinálták ezeket az iskolákat. Vajon mit tanítottak elsősorban a leendő államférfiaknak? Éneket, táncot, zenét! Hogy össze tudják hangolni belső harmóniájukat a világegyetem harmóniáival... Művészeteket tanítottak. Érzelmi nevelést folytattak. Talán ez volt a világ első sikeres iskolareformja, s egyben a nagyon kevés sikeres iskolareform egyike. Az itt nevelt államférfiak váltak később a mandarinokká, akiket mi már csak a dekadencia korszakából ismerünk, és akik azért két és félezer éven át egész jól elvezették a kínai birodalmat. (Folyt. Köv.)

(Gyerekek, óvodák, iskolák, Saxum Kiadó, 2001)