Játék, határsértés és bátorság

Mindenféle olvasást már megelőz és bizonyos mértékig feltételez az az olvasási technika vagy attitűd, amelynek az olvasó birtokában van, az a szépirodalmi kontextus, pontosabban annak hierarchikus rendje, amely az elemzésre váró szöveget körülveszi, az a kritikai visszhang, amely az illető szerző eddigi köteteit kísérte, és azok a kijelentések (az irodalomra vonatkoztathatóság legtágabb értelemben vett peremvidékeiről), amelyek egy lehetséges értelmezésben az olvasás számára kiaknázhatóak.

A Szakbarbárok hét nagyobb, többé-kevésbé különálló egységre tagolódik, amelyeket nevezhetnénk a kötet fejezeteinek, de akár különálló elbeszéléseknek is. A kötet alcíme – magyar RAPszódia – csak bonyolítja a kérdést, hiszen egyrészt lírai, másrészt zenei műfajra utal, s csak egy tágabb műfaji kontextus felrajzolásában, nem pedig annak azonosításában érdekelt. Ugyanez mondható el a Szakbarbárok fülszövegéről is, amely szerint „Ez a könyv nem regény, de nem is novelláskötet. RAPszódia. A bennünk élő barbárságról szól.” A hét nagyobb egység további alegységekre tagolódik, amelyek között szorosabb kapcsolat áll fenn, bár a szöveg itt is tartogat meglepetéseket, hiszen gyakran egy alegységen belül is képes teljesen új irányt venni a narráció, hogy aztán néhány oldallal, négy-öt alegységgel később térjen vissza az elejtett szálhoz. A formalizálás lehetetlenségének nagyszerű példája a kötet első „fejezete”, amelynek első bekezdéseiben jelenik meg a „pribék”, azaz Jan Kerkowicz, akinek személye csak a „fejezet” második felében válik újra a történet részévé, miközben Jean Taffarel és Michael Cannabare kalandjai töltik meg a tárgyalt rész alegységeinek döntő többségét. De még innét is kilóg a „fej, tor, potroh, és a csüngelék” alcím alá foglalt elbeszélés, amely Ficsku első kötetének utolsó novellája által legalább anynyira értelmezhető, mint az első „fejezet” passzusai alapján. Ezzel ellentétben a szerző második kötetéből szinte szó szerint átvett Az oltott mész íze című elbeszélés, amely a Szakbarbárok ötödik egységét, „fejezetét” alkotja, összefüggő narrációt alkot, s csak kívülről bevitt tördelésnek tűnnek az egységes narrációt megszakító alcímek. Félreértés ne essék, mindez egyáltalán nem zavaró, sőt, a szöveg öntörvényűségének erejét mutatja meg.

Mégsem nevezném a Szakbarbárok szövegét egyszerűen szövegnek, sem elbeszéléskötetnek, novellaciklusnak vagy elbeszélésfüzérnek. A fülszöveg állításával ellentétben Ficsku negyedik kötete bátran nevezhető regénynek, még ha töredékes regénynek is, hiszen az egyes egységekbe és alegységekbe szétdarabolt narráció szálai a hatodik „fejezet”-ben összefutnak, és visszafelé értelmezik a szétszórt, törmelékes, mozaikos, kaleidoszkópszerű narrációt. Nem a véletlen irányítja tehát a kötet elrendezését, még akkor sem, ha második, harmadik és negyedik „fejezet” talán felcserélhető lenne, hiszen a regénykompozíció klasszikus görbéjének tetőpontját, azaz a hét fejezet közül a hatodikat az egész kötet címét adó egység alkotja. Ebben, a Szakbarbárok című „fejezet”-ben, karneváli atmoszférában értelmeződnek szereplők és viszonyok, az aprólékosan felépített történetek és a homályban hagyott, elejtett szavak.

Ficsku olyan regényt írt, amely korántsem választható el eddigi köteteitől. A fantasztikum, a couleur locale, a genealogikus jelentésképzés, a mágikus jelentésátvitel és a karnevái inverziók alapján akár mágikus realista regénynek is nevezhetnénk ezt a meglehetősen eklektikusnak tűnő szövegvilágot, amely a posztmodern bricolage-technika logikája mentén szerveződik. Általában véve sikeres e technika alkalmazása, hiszen Ficsku mindvégig, az egész regény ideje alatt rendkívüli játékokban és élményekben részesíti olvasóját. A Szakbarbárok szövege abból a – napjaink irodalmából talán túlságosan is hiányzó – kísérletezésből, a szöveg lehetőségeinek megállíthatatlan újratermeléséből táplálkozik, amely minden fontos műalkotásnak sajátja, s amely valószínűleg elég sok kockázattal is jár. Könyvének első „fejezet”-ét a jelenkori magyar próza egyik legerősebb kezdésének tartom, Az oltott méz íze című „fejezet” pedig remekül megírt, megrendítő olvasmány. Az írás, az olvasás, az értelmezés határait feszegeti, és nem riad viszsza az esetleges útvesztőktől sem.

(Ficsku Pál: Szakbarbárok. Pufi Pressz, Budapest, 2002)