Jarábik Gabriella a Keddi Faggatóban

Gondolom, egyúttal azon sem árt eltűnődni, vajon egy múzeum pusztán a régi idők reminiszcenciáinak őre és sajátosan mágikus erőtere, vagy lehet akár modern, kortárs intézmény? Már önmagában ez a dilemma is izgalmas, hiszen hiába tudományos kutatások fellegvára egy-egy múzeum, ha felgyorsult világunkban az élő, hús-vér látogató legföljebb csak elvétve teszi be oda a lábát... Ám hogy az efféle szarvasokoskodás még kacifántosabb legyen, kézenfekvő az a kérdés is, hogy mostanában mivel lehet elnyerni a fiatalok érdeklődését a már-már mindenhatónak tűnő internettel, érintőképernyős táblagépekkel és a multimédia egyéb csodáival szemben? Arról már nem is szólva, miképp lehet a múzeumot olyan nyitott intézménnyé tenni, hogy ott ne a zárt vitrinek fölött őrködő „leltárfelelős” legyen a második ember az igazgató után. A múzeumok hasznos napi munkájának kulcsszavai ugyanis az örökségvédelem, a hagyományőrzés és a hagyományébresztés – elvégre kevés dolog ébreszt(het)i föl úgy a képzelet jóleső játékát, mint a múltfaggatás. Szélesebb összefüggésekben erről beszélgetünk a pozsonyi Brämer-kúriában, a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumának első emeleti szobájában Jarábik Gabriellával, az intézmény alapító igazgatónőjével. Igazgató asszony, nem állom meg, hogy szóba ne hozzam: aki az ódon épület földszintjén belép ide, annak már a levegőből éreznie kell, hogy ez egy patinás múltú történelmi kúria kedvező továbbélése a fővárosban. Bő egy évtized gyakorlati tapasztalataival ön hogyan látja: mindennapjainkban milyen szerepük van a hazai múzeumoknak; jelesül megvan-e a kellő közéleti tekintélyük, él-e irántuk a szükséges tisztelet és érdeklődés? Kiváltképp, ha egy kisebbségi közösség országos hatáskörű múzeumáról van szó.Ha rögtön erre a kényes kérdésre kell válaszolnom, akkor csak azt felelhetem: ez szinte mindig attól függ, hogy egy-egy múzeum mit tud, mit képes fölvállalni az egyszer szűkebb, másszor tágabb régió történelmi múltjából, megőrzésre érdemes sajátos hagyományaiból, a mi esetünkben egyben a kisebbségi lét évtizedeinek legjellegzetesebb örökségéből. Hasonlóképpen fontos szempontok, hogy mennyire képes alkalmi vagy törzslátogatókként megszólítani az embereket; elismertség, nagynevűség tekintetében pedig milyen rangot tud kiépíteni magának. Mindez egyben annak függvénye, hogy a szóban forgó intézmény szakmai csapata mennyiben végez céltudatos és ötletes munkát. Az eredményesség érdekében ugyanis távolról sem elegendő csupán a múzeumi törvényben megszabott feladatok gépies ellátása, tehát a dokumentálás, a gyűjtés, az adatfeldolgozás, a meglévő múzeumi tárgyak állagmegőrzése, illetve a rutinszerű kiállítás-szervezés. A látogatók számára a múzeumoknak a 21. században szinte hónapról hónapra nyitottabbakká, talán úgy is mondhatnám: őszintébbekké kell válniuk. Ezért fontos a többnyire csak néhány főnyi alkalmazotti gárda leleményessége, fáradhatatlansága, gondolati eredetisége és persze szakmai rátermettsége. Nem kevésbé lényeges mozzanat, hogy mostanában miként lehet konkurálni az internetnek, a multimédiának, ha mind a múlt, mind a jelen akár egyetlen kattintással bejön a lakásunkba, megjelenik az okostelefonok kijelzőjén. Az meg különösen izgalmas, hogy ezt az országos hatáskörű Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumának igazgatónőjétől kérdezhetem! Szerintem elég körbepillantani, hogy észrevegyük, az emberek általában szeretik a régebbi idők emlékeit, a régmúlt egy-egy konkrét darabját. Legyen szó tárgyi emlékekről vagy dokumentumokról. Elég csupán a hangulatosabb családi összejövetelekre gondolni. Ez a ragaszkodás, ez az ösztönös kíváncsiság pedig azt bizonyítja, hogy a korszerű technika eszközeinek segítségével rengeteg dolog valóban egyetlen gombnyomással elénk teremthető, de a múlttal, a régi tárgyakkal, a letűnt idők más emlékeivel való személyes szembesülés varázsa pótolhatatlan. Például Alsósztregován, a körültekintően felújított Madách-kastélyban megnyílt emlékkiállításon is ezt tapasztaltuk, még ha ott nem valóban eredeti Madách-bútorok szerepelnek is, hanem „csak” korabeliek. De ezek olyan korhű darabok, amelyek hangulatilag annyira a Tragédia szerzőjének korát tükrözik, hogy akár ő is találkozhatott volna velük. A mai tárlatlátogató ezért szobáról szobára lépdelve úgy érezheti, mintha Madách Imre jönne vele szemben... Ez igazi és egyedi élmény, nehéz lenne bármi egyébbel pótolni. Így messze jár az igazságtól, aki – az internet mindenhatóságában bízva – esetleg azt hiszi, hogy a múzeum az csakis valami dohos falú, áporodott illatú intézmény, ahol baglyokként ücsörögnek íróasztalaiknál a múltfaggatás tudorai. A teljes interjút a keddi Új Szóban olvashatják!