Isten hozta Zólyomban, Őrnagy úr!

Majera olvasata mindazonáltal meglehetősen egyoldalúra sikeredett, az Örkény minden művében felbukkanó tragikus szálat (amely megkülönbözteti a groteszket a szimpla bohózattól) a vajdasági rendező szemmel láthatóan nem akarta felfejteni.

Az utóbbi években inkább a könnyed vígjátékokhoz, bohózatokhoz szokott zólyomi közönség számára ez a bemutató valószínűleg egy lépést előre jelent a most bemutatott Örkény-változat, a Tóték előadás-történetében azonban inkább némi visszalépést a szerző által elképzeltektől.

„Az az alapvető meggyőződésem, hogy az embernek a cselekvés az utolsó és egyetlen reménye. Ez, ha átteszem groteszk közegbe, úgy fogalmazható, hogy cselekedni kell még akkor is, ha a cselekvés már értelmetlen, céltalan” – a szerző maga adja ezt az utasítást a Tótékhoz, s hogy mennyire lehet azt a hrabali humorral vegyíteni, ahogy azt az előadás dramaturgja, Ján Chalupka sejteti egy interjújában, nem igazán derül ki. A kettő inkább leoltja egymást, így marad egy külsődleges szinten működtetett verbális humor, amelynek talán legbiztosabb jele az előadás utolsó, immár tapsrend közben színpadra tett jelenete, amikor a négy, gyerekkorú tűzoltó behozza a fekete szalaggal átkötött kartondobozt, mintegy jelezve a négybe vágott őrnagyot, s Ágika, aki nem titkolt érzelmeket táplált az Őrnagy iránt, egy fehér virágcsokrot is a képzeletbeli sírra helyez.
Bár igazi közhely, hogy ezer szállal kötődünk egymáshoz, a magyar irodalmat nem igazán ismerik Szlovákiában, ahogy ugyanez fordítva is elmondható. A szlovák színházakban az elmúlt évtizedekben alig került színre magyar darab, így nem is lepődöm meg, hogy a hátamnál ülők egyike lapozgatva a szerény műsorfüzetet a szomszédjához fordul segítségért: ki is az az Orkeny? Holott ő még az ismertebb szerzők közé tartozik errefelé, a Tótékat a nyitrai és a nagyszombati társulat is bemutatta, a Macskajáték első külföldi bemutatója pedig épp Zólyomban volt 1973-ban, nem oly rég pedig az eperjesi társulat játszotta. Rajta kívül talán csak Spirónak sikerült magát beverekednie szlovák színpadokra az utóbbi évtizedekben. A Tótékat persze játszotta a komáromi és a kassai társulat is, Vas Zoltán Ivánnak az aktuális politikai eseményekre hajazó rendezése ki is vágta a biztosítékot a Tháliában.

Igaz, mi magyarok eleve hátrányos helyzetből indulunk a darab megfejtésekor, ugyanis ki- és eltörölhetetlen Latinovits színpadon és filmen egyaránt belénk égett Őrnagya, igaz, a hatvanas évek második felében még túl közel volt a második világháború borzadálya, azóta viszont (még) béke honol Európa eme szerencsésebb tájain.  

Mátraszentannán, ahol történetünk játszódik, Gyula leveleiből próbálják elképzelni, milyen is a háború pokla, a negyven fokos ukrajnai hideg. A mátrai kis faluban csend és béke, valamint gyantaszag honol, ahol mind a lajttulajdonos (magyarul illemhelytisztító), mind a rosszhírű nő a mesterségével van elfoglalva, s az egyetlen esti szórakozást a dobozolás jelenti (ez hozza be először a kisfaluba a háború világát). Ide érkezik meg az Őrnagy, hogy a frontszolgálat következtében megtépázott idegeit némileg kivasalja. De gyorsan kiderül, erre nem elég ez a pár hét, sőt talán egy egész élet is kevés lenne már rá.

Ľuboslav Majera – aki évekig a zólyomi társulat házi rendezőjének számított, s majd 15 éves kihagyás után tért vissza – Ján Chalupka dramaturggal együtt a darab feltétlenül meglévő groteszk humorára hegyezi ki az előadást, s nem igazán kíváncsi a mögöttes tartalmakra. Fecseg a felszín, s hallgat a mély – mondhatnánk József Attilával. S valószínűleg ennek is köszönhető, hogy az igen dinamikusan induló előadás idővel megfárad, s nem tesz jót neki az sem, hogy a rendező szünet nélkül játszatja azt, s itt-ott dramaturgiailag is meg-megdöccen. A Majera által választott koncepció sokkal több húzást igényelt volna, s akár egy-két szereplőt is nyugodtan elhagyhattak volna. Ahogy nem tesz hozzá az előadáshoz a gyerek tűzoltóegylet sem, amely inkább erőltetett ötletkezdeménynek tűnik, mintsem a rendezői koncepció részének.

Juraj Fábry szinte üres díszletét katonai álcaháló keretezi, mintha csak e mögé bújtatná Tóték otthonát, ahonnan nekem leginkább a kakukkos óra hiányzik. Tóték ülnek a dobozaikon, s nem igazán tudnak mit kezdeni az Őrnaggyal, akiről nem igazán derül ki, hogy csak átmeneti, háború okozta idegbaj fogságába került-e, amely akár a dobozolással gyógyítható, vagy komolyabb, gyógyíthatatlan a baj. Majera mindenesetre szokatlan módon felerősíti az Őrnagy és az Ágika közötti viszonyt, amely ugyan Örkénynél is megvan, de itt már az az érzésünk, hogy az Őrnagy talán nem is a felrobbantott vasúti híd miatt tér vissza Tótékhoz, hanem Ágika miatt.
Talán. Peter Čanecký jelmezei túlságosan sokatmondóak, nem igazán hagyják kibontakozni a viselőiket. Ez is oka annak, hogy a színészi teljesítmények meglehetősen lagymatagok, sok újat nem adnak hozzá a figurákhoz. Ez alól tűnik üde kivételnek Barbora Špániková Ágikája a már előbb említett rendezői elképzelés miatt, aki inkább tűnik eladhatatlan vénlánynak, mint annak a fiatal, a világra csodálkozó bimbózó szépségnek, akit Venczel Vera játszott Fábri remekében. Vladimír Rohoň és Svetlana Sarvašová a Tót házaspár szerepében többnyire megszokott klisékből építkeznek némi burleszktöbblettel megfejelve. Michal Ďuriš Őrnagya más, sokkal visszafogottabb nyelven beszél, mint a háziak, s akad egy-két pillanata, amikor a figura tragikumából is megsejtet valamit, de hiába fenyegetőzik többször is a szolgálati pisztolyával, az mégsem sül el.  

A rendezői koncepciónak esik áldozatul az est legegyenletesebb alakítását hozó Štefan Šafárik Postása, aki amolyan narrátorként indítja az előadást, de a szerepe a végére teljesen elsikkad. Iveta Marcineková Gizi Gézánéja sokkal többet és többször beszél a kelleténél, a nővé avanzsált Cipriani (Jana Pilzová), a vashulladékból előkerített lajt tulajdonosa (Richard Sanitra) és a nőket hajszoló lelkész (Radoslav Kuric) viszont annyit van a színen, amennyit még elviselünk belőlük. Miroljub Arandjelovic Rasinski zenéje csak az előadás könnyed hangvételét erősíti fel, ráadásul még a tapsrendet is agyoncsapja.

A darab utolsó, Mariska által mondott mondata (Fiam! Fiam! Egyetlen, kicsi kis fiam!) a színrevitelek többségében értelemszerűen elsikkad, hiszen kimondta már ezt maga az előadás. Itt nem is igen lett volna mit keresnie. Mindazonáltal a zólyomi közönség, köztük a mellettem ülő gyetvai középiskolások elégedetten vonulnak kifelé, s talán ha kiejteni nem tudják is, de megjegyzik Örkény István nevét. Mondhatnánk, hogy ez nem is olyan sok, de ismerve a közép-európai viszonyokat, talán mégsem olyan kevés.

Juhász Dósa János