Így is lehet borzongatni

Ó, milyen régen várunk már arra, mi, a fantasztikus irodalom szerelmesei, hogy egy új, merész és jó mesélőkével megáldott magyar tollforgató beparkoljon egy platós IFÁ-val a hátsó udvarra, sáros gumicsizmával berontson a tisztaszobába, lepakolja a polcokról az értéktelen, ötlettelen, rosszul megírt, öncélú tucatszennyet, amit hazai fantasztikus irodalomnak neveznek, felhányja a teherautóra, majd kivigye a határba, beleszórja egy gödörbe, és beöntse nehézbetonnal, hogy írmagja se maradjon.

Igen, e sorok írója nagyon haragszik az elmúlt 25–30 év magyar fantasztikus irodalmára, annak minden alzsánerével együtt. Elsősorban azért, mert hisz abban, hogy ezt a műfajt lehet irodalmi igényességgel, eredeti módon művelni – csak hát az elmúlt évtizedekben megjelent wannabe írók jó része nemcsak tehetségtelen volt, de grafomán is, és a belterjes közeg a kifejezetten reménykeltő tehetségeket is kikezdte. A magyar fantasztikus irodalom kevés kivétellel néhány évvel ezelőttig olyan volt, mint a hákarl, az izlandi rothasztott cápahús – egyesek ugyan ínyencfalatnak, különleges gasztroélménynek akarják eladni, és néhányan ezt el is hiszik, de valójában mégiscsak rágós, büdös, rohadt húsról van szó... 
 

Fény az éjszakában

A fenti sorok természetesen erősen szubjektívek (s kinek nem inge...) – de már csak azért is kitartok mellettük, mert úgy tűnik, némi fény már látszik az alagút végén. Az olvasók is egyre magasabbra helyezik a lécet a magyar alkotókkal szemben, köszönhetően a külföldi fantasztikum egyre nagyobb hazai térhódításának. Az elmúlt évtizedben megjelent egy fiatal, reményteli írógeneráció, mely maradandót tud alkotni saját zsánerében: közülük is kiemelkedik Moskát Anita, akinek Horgonyhely című regénye fény a sötét fantasy-éjszakában, vagy épp Markovics Botond, aki néhány meg nem nevezett kollégájával szemben végre nem tudományos-fantasztikusnak szánt, ezerszer elkoptatott blődségeket vet papírra, hanem komoly, átgondolt, átrágott, koncepciók köré építi fel ambiciózus sci-fijeit. De nem ejtettünk szót a horror/weird fiction műfajról, ahol talán még látványosabb a minőség hiánya, mint a társműfajoknál. Az itt tátongó űrt pedig az elsőkönyves Veres Attila próbálja betölteni az Odakint sötétebb című regényével – felemás sikerrel, de mégis reménykeltő módon.

Csáposok a magyar ugaron

Veres egy nem túl eredeti toposzhoz nyúl hozzá nagyon izgalmas módon: Magyarország egyik megyéjében egyik percről a másikra egy különös, semmihez sem hasonlítható állatfaj jelenik meg valamikor a 80-as évek derekán. Az emberek szép lassan megszokják és feldolgozzák a cellofoidáknak nevezett csápos lények létét – a cellofoida-kérdés bekerül a közbeszédbe, a híradásokba és a mindennapok banális témái közé. Ám kiderül, hogy az állatok emésztőenzimeinek gyógyító tulajdonságai vannak, s ahogy ez lenni szokott, egyesek vadászni kezdik őket, mások pedig meglátják bennük a bizniszt. Így a megmaradt cellofoidákat – amelyek nem mel­les­leg megmagyarázhatatlanul nagy hatással vannak az emberek elméjére és tudatalattijára – telepeken tartják a megyében (a megye határain érdekes módon nem lehet átvinni az állatokat, mert elpusztulnak), így válik a terület egyfajta különös Zóna-parafrázissá Andrej Tarkovszkij Sztalkeréből. Egy ilyen telepre érkezik meg Gábor, a meglehetősen unalmas, átlagos, a huszonévesek tipikus gátlásaival küzdő srác, hogy cserélje a csápos szerzetek alatt a szalmát, és hogy cukorsűrítménnyel etesse őket. Érkezésével pedig egyre furcsább és nyugtalanítóbb eseménysorozat veszi kezdetét.

Az elsőkönyves író rendkívül frissen, profi módon és izgalmasan építi a hangulatot. A könyv nem túl akciódús, ám nagyon olvasmányos első felének nagyon nagy erénye, hogy emberi léptékkel dolgozik, fokozatosan adagolja a feszültséget, és Veres nem próbál minden erejével valami nagyszabásút és újat mutatni. Inkább felvállalja, hogy nagy hatással van rá H. P. Lovecraft titokzatossága, a Sztrugackij testvérek Zónája, vagy a new weird műfaj nagyjai, China Miéville személyes, belső hangvétele és Jeff VanderMeer szikár világteremtése. Nem esik bele abba a hibába, hogy egy az egyben koppint, inkább nagyon frappánsan szabja testre és gyúrja össze ezeket az elemeket egy koherens világképbe – megtalálja megfelelőiket a mai Magyarország mindennapjaiban.

Nyomasztó szatíra egy kis belezéssel

Veres tehát – a szöveg helyenkénti túlírtsága és modorossága ellenére – tehetséges mesélő, igyekszik az írásának olyan keretet és kulisszákat adni, amit ismer, amivel nem lő bakot. Átsüt az íráson az író fiatalsága; főhőse, Gábor tipikus fiatal felnőtt, aki zsigeri fiatalkori világfájdalommal tekint a dolgokra maga körül, keresi a helyét, és nem igazán tud magával mit kezdeni – ezzel a karakterrel pedig meglehetősen könnyű azonosulni. Ráadásul Veres ezt megfejeli egy sajátos, szatirikus korrajzzal is a mai Magyarországról. Az egyes fejezetek előtt frappáns (fiktív) idézetekkel játszik az olvasóval, összekacsint velük: a társadalom cellofoidákhoz való viszonyáról politikusok, tudósok, újságírók, zenészek nyilatkoznak, megszólal például Torgyán József és a Tankcsapda is. Az író saját Zónája pedig a magyar falu a maga rögvalóságában, banalitásában, büdös kiskocsmákkal, olcsó sörrel, kártyázó falusiakkal – ám mindenben van egy apró csavar, ami okosan átvezeti az olvasót Veres különös világába. Abba a világba, amely tele van belső feszültséggel, komplexusokkal, bezártságérzettel és az idegentől való félelemmel.

A könyv második felén azonban már látszik, hogy elsőkönyves íróról van szó: Veres Attila nem kezeli makulátlanul a saját maga által szőtt szálakat és mozaikokat. Ahogy haladunk a végkifejlet felé, úgy veszíti el sajátos, sötét báját a szöveg, a regényírói módszereket pedig felváltja egy horrorfilmes forgatókönyvírói attitűd – ami ugyan pörgősebbé, ám felszínesebbé is teszi az eseményeket. Az olvasónak olyan érzése lehet, hogy Veres hamarabb dolgozta ki a történet végkifejletét, a végső, apokaliptikus víziót, mint magát a sztorit, és mikor az írás folyamatában elért a fináléig, már nem volt mersze alaposabban belenyúlni. A regény drámai íve és tempója így megbicsaklik, a nyomasztó, az olvasót magába szippantó hangulatot pedig felszámolja a kicsit öncélúan megírt, explicit brutalitás – mikor megszólal az író gore-horrorrajongó énje, az olvasó felszabadul ugyan, ám a könyv is némiképp tét nélkülivé válik. S bár így is érdekes és friss, plusz viszonylag egyedi tud maradni, egy kis merészséggel szólhatott volna a befejezés kifejezetten nagyot is a középszerűség helyett.
Mindazonáltal Veres Attilának csak hálás lehet a magyar horrorrajongók tábora. Már csak azért is, mert az Odakint sötétebb alaposan megemelte a lécet a többiek számára. S lehet, hogy a kiküszöbölhető hibákat kijavítva a fiatal író lesz olyan ambiciózus, hogy beüljön a gyenge ponyvákat elszállító IFA volánja mögé.

Finta Márk
 

Veres Attila: Odakint sötétebb. Agave Könyvek, 2017, 272 oldal.

Március 21-én újabb Könyvespolc melléklettel jelentkezünk.