Igényesség és értékközvetítés

A Concordia vegyes kar a szombati ünnepi hangversenyenVas Gyula felvételeiStubendek István alapító tagja és kezdetek óta karnagya is az énekkarnak. A negyedszázados évforduló kapcsán még a koncert előtt beszélgettünk múltról, jövőről, sikerekről, zenei hitvallásról.

Milyen indíttatásból alakult a kórus huszonöt évvel ezelőtt?

1980-ban a Csemadok városi szervezetének kezdeményezésére született meg az énekkar; külön ki kell emelni Keszegh Pál és Bajnok István személyét. Én 1979-ben kerültem Komáromba, és kezdettől fogva motoszkált bennem is a gondolat, hogy létre kellene hozni a városban egy felnőtt magyar vegyes kart, amely hiányzott az akkori zenei palettáról. ĺgy találkozott a Csemadok terve az én nem titkolt vágyammal.

Miként áll össze a zenei repertoár? A karnagy szava a meghatározó, vagy van beleszólásuk a tagoknak is?

Tudni kell, hogy amatőr kórusról van szó, amelybe különböző zenei képzettségű, különböző zenei múlttal és ízléssel rendelkező emberek jelentkeztek. Az induló kórus zenei arculatát tehát ki kellett alakítani. E feladat elsősorban rám hárult, de mindig is nyitott voltam a kórustagok kezdeményezéseire. A legfőbb szempont azonban mindig az igényesség, az értékek közvetítése volt. Karnagyi fejlődésem során szerencsére olyan emberekkel találkoztam, akik ezen az úton vezettek: még Bodrogközben, amikor egy pedagóguskórust irányítottam, Reményik Sándor látott el tanácsaival. Említhetném továbbá Párkai Istvánt, a budapesti karnagyképző egykori vezető karnagyát, aki szintén nagy hatással volt rám, a Magyar Tanítók Énekkarában pedig Vass Lajossal és Janda Ivánnal dolgozhattam együtt. Ezek az emberek az igényességet, a minőségre való törekvést plántálták belém, amit a saját kórusomban is, remélem, sikerült meggyökereztetnem. Hiszem, hogy ez az igényesség eredményezte a Concordia töretlen pályafutását. Az egyik Kodály Napok során az akkori zsűri elnöke, Baross Gábor ezt valahogy úgy fogalmazta meg, hogy rajtunk látja egy felnőtt amatőr vegyes karnak az egészséges, magas színvonalú fejlődését. Bevallom, rendkívül jóleső érzés volt hallani szavait.

Mennyire állandó a tagság? A jövő szempontjából meghatározó, hogy van-e utánpótlás?

Az alapító tagok közül nyolcan vagyunk ma is a kórusban. Megérdemlik, hogy név szerint felsoroljuk őket: Bajcsi Mária, Bajnok Ilona, Hegedűs Margit, Mácza Mihály, Stubendek László, Szép Erzsébet, Weszelovszky Gábor és jómagam. A huszonöt év alatt sokan kicserélődtek, főleg a nők soraiban, ami talán érthető is. Hiszen a heti rendszerességű próbák nem mindig egyeztethetők össze a családi teendőkkel. Büszkén mondhatom, hogy a megalakulás óta szinte minden hétfőn megtartottuk a próbákat, ha nem is mindig teljes létszámban. Egy-egy fellépés előtt pedig heti több alkalommal is öszszejöttünk. Ezt a rendszerességet én egyébként mindig nagyon fontosnak tartottam, a hétfő hat óra egy biztos pont a kórus életében. Ami a jövőt illeti: elég nehéz a fiatalokat megszólítani, hiszen annyi lehetőségük van a kultúra számtalan más területén kipróbálni magukat. Akit viszont ez a műfaj érdekel, az megtalál bennünket. Ezt a műfajt azonban csak nagy szeretettel lehet művelni, és szeretni kell azt a közösséget is, ahová bekerül az ember. Tény, egyre nehezebb új tagokat megszólítani.

Huszonöt év alatt számtalan helyre eljutottak.

Az országot keresztül-kasul bejártuk, de sokszor énekeltünk Bécs és Prága templomaiban, jártunk Olaszországban, Spanyolországban, Németországban, számtalanszor Magyarországon, a legemlékezetesebb mégis talán a 2000-es USA-beli háromhetes turnénk volt.

Mindenütt magyar nyelven énekeltek?

Igen. Vallom, hogy Kodály és Bartók hagyatékát felvállalva nekünk magyarul kell énekelnünk. Az, hogy eljutottunk az Egyesült Államokba, szerintem annak is köszönhető, hogy mindig is a magyar kórusrepertoárból indultunk ki. Mert például spirituálét egy magyar kórus ne énekeljen Amerikában, hiszen azt ott sokkal magasabb szinten művelik. De a magyar műveket mi tudjuk szívvel-lélekkel átérezni és közvetíteni a közönség felé.