Igényes szakemberképzés

A budapesti konferencia résztvevőiA szerző felvétele Az akkori kultuszminiszter május 8-i keltezésű levelében Györffy Istvánt a néprajz professzorává nevezte ki az ezzel párhuzamosan létrehozott Néprajzi Tanszék élére, ahol még az év őszén el is indult a szervezett néprajzoktatás. Györffy rövidesen megszervezte a Néprajzi Intézetet, amely két, közös könyvtárral rendelkező tanszék, a Folklore és a Tárgyi Néprajzi Tanszék szimbiózisában a mai napig létezik.

E többé-kevésbé kerek évforduló szolgáltatott ürügyet annak a nagyszabású ünnepségnek a megszervezésére, amelyre 2004. május 17-én került sor Budapesten az Eötvös Loránd Tudományegyetem Múzeum körúti épületeiben. A rendezvény több helyszínen zajlott. A kari tanácsteremben délelőtt a nagyszámú hallgatóság először Voigt Vilmos professzornak, a Néprajzi Intézet igazgatójának és a Folklore Tanszék vezetőjének áttekintését hallgathatta meg az intézmény múltjáról, hazai és nemzetközi megítéltségéről. Ezt követően Klinghammer István rektor az ELTE emlékérmeit és emléklapjait adta át összesen húsz, a Néprajzi Intézettel szoros együttműködésben dolgozó, neves hazai és külföldi kollégának. Kósa László akadémikus, a felsőoktatás fenyegető átszervezésére is reagálva a néprajz mint önálló szak és tudomány jelentőségét méltatta. Hasonló szellemben szólt a többi felszólaló is: többek között Manherz Károly, az ELTE Bölcsészettudományi Karának dékánja, Bartha Elek, a Debreceni Egyetem dékánja, az ottani Néprajzi Tanszék vezetője vagy Leander Petzoldt innsbrucki néprajzprofesszor. Dél körül a Györffy István Néprajzi Egyesület Györffy-emléktábláját avatták föl az intézet könyvtárában. Ezzel szinte párhuzamosan Mohay Tamás, a Tárgyi Néprajzi Tanszék vezetője egy, a tanszékek életét bemutató kiállítást nyitott meg, majd a résztvevők csoportokban a budapesti temetőkben nyugvó egykori tanárok sírjaihoz zarándokoltak ki. A délutáni program keretében, amelyet Paládi-Kovács Attila akadémikus vezetett, további társintézmények képviselői szóltak a Néprajzi Intézet eredményeiről, illetve a tanszékekhez fűződő élményeikről. A mindenkori hallgatók és doktoranduszok nevében (ezek száma az elmúlt hetven év alatt összesen közel félezer) e sorok írója beszélt arról, milyen útravalót kaphattak a budapesti egyetemen diplomát szerzett néprajzkutatók, s mindez miként csapódott le konkrétan a szlovákiai magyar néprajzi tudományosság felnőtté válása során. Paládi-Kovács Attila ehhez hozzáfűzve reményét fejezte ki, hogy a most induló Selye János Egyetem oktatási szerkezetében a néprajz megkapja majd az őt megillető helyet. És itt érkeztünk el ahhoz a ponthoz, hogy az események felsorolásán túlmenően arra is szót kerítsünk, miért érdekes számunkra a pesti egyetem Néprajzi Intézetének hetvenedik születésnapja?

Köztudomású, hogy a második világháború után a szlovákiai magyar néprajzi kutatás a szó szoros értelmében a semmiből indult. Először a Csemadok karolta föl bizonyos, alapvetően színpadon is hasznosítható néphagyományok (elsősorban tehát a népzene és -tánc, valamint a viselet és bizonyos ünnepi szokások) gyűjtését, ami viszonylag széles társadalmi gyűjtőbázis kialakulását eredményezte. Az ennek köszönhető adatgyűjtések nyomán aránylag terjedelmes gyűjtemény született, ám mindamellett hiányzott a tudományos igényű néprajzi munka, amire a megfelelő forráskritikával ellátott elemző, értelmező, összehasonlító tevékenység a jellemző. Ezzel együtt a szlovákiai magyar néprajznak egészen a rendszerváltásig nem is voltak tudományos műhelyei. A hetvenes évek végétől fokozatosan szereztek diplomát a pesti egyetemen szlovákiai magyar hallgatók, s a nyolcvanas évek elejéig jó egy tucatnyian kerültek vissza a szülőföldjükre, hogy ott – kiegészülve néhány, a pozsonyi és brünni, később a debreceni egyetemen végzett etnográfussal – először a tudományos néprajzi munka igényét, majd feltételeit, s végül, fokozatosan, eredményeit is megteremtsék. Már a nyolcvanas évek elejétől feszegették a Csemadok által felkínált, a tudományos munkához szűk kereteket, de igazi áttörésre csak 1989 után, a Csehszlovákiai Magyar Néprajzi Társaság megalakulásával kerülhetett sor. A Társaság első éveiben, más tudományos intézmény hiányában, fölvállalta a tudományos munka teljes spektrumát: tudományos kutatási programokat valósított meg, nemzetközi konferenciákat szervezett, publikációs tevékenysége volt, könyvtárat és adattárat hozott létre, illetve tartott fenn. Megjegyzem, hogy egészséges társadalmakra ez azért nem jellemző, mert egy társaság alapvető feladata az adott tudományághoz csatlakozó, minél szélesebb társadalmi bázis összpontosítása, illetve mozgatása, míg a valódi kutató és feldolgozó munka inkább tudományos intézmények keretei között zajlik. Miután 1997-ben létrejött a Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központja, ezzel egyszersmind megteremtődött a honi magyar néprajzi kutatás tudományos centruma, s azóta a Társaság a neki megfelelő szerepkört tölthetné be (hogy erre viszont manapság nem képes, az más lapra tartozik, s azon is el kellene gondolkodni, hogy miért). Időközben létrejöttek más, regionális néprajzi szerveződések is, mára van két múzeuma is a szlovákiai magyarságnak, úgyhogy látszólag a szervezeti keretek rendben is lennének, és az a munka, amit a budapesti egyetem tanárai hallgatóikba fektettek, Szlovákiában beérettnek látszik. Mindössze egy láncszem hiányzik még a struktúrából, ami teljessé tenné a képet és jövőbeni távlatokat is nyújthatna, mégpedig a néprajz szerepének tisztázása és megteremtése a szlovákiai magyar felsőoktatásban.