Időutazás a rockzene szárnyain

Aztán persze elmúlt a szerelem, rájöttem, hogy Bryan dalai nem igazán forradalmiak, elkezdődött a punkkorszakom, majd az indie-korszak, satöbbi, viszont 38 év múltán most úgy gondoltam, jó lenne élőben is látni őt.

Dugig megtelt a pozsonyi Tipos Aréna vasárnap este 20–65 év közötti érdeklődőkkel. Magyarországról is szép számmal átjöttek, ezt már a helyszíni miniankét során megállapítottam. Legtöbben a romantikus slágereket várták, aztán telibe kapták a rock and rollt, ami így van rendjén, hiszen hősünk rocksztár, nem pedig lírai trubadúr. És bizony 64 évesen is elképesztő hangja van, CD-minőségben képes két órán át énekelni úgy, hogy láthatóan élvezi is, amit csinál.

Az eredeti zenekarból mára csak a szólógitáros Keith Scott maradt mellette, aki elegendő teret kapott a kibontakozásra. Néhány régi slágert teljesen újrahangszereltek, az újabbakat pedig remek érzékkel adagolták. Tizenhat albumról válogathattak (nekem csak az első négy van meg), remek érzékkel, de azért jutott reklám a tavalyi So Happy It Hurts-nek is. A címadó dal klipjében Bryan Adams 95 éves édesanyja is szerepel – ezt sem tudtam eddig, pedig mekkora poén!  A videót megidéző autó felfújható mása ott körözött a közönség feje fölött egy ideig, és a háttérvetítésben is jelentős szerepet kapott. Ami pedig a színpadon zajlott, attól mindenkinek leesett az álla.

A főszereplő teli torokból énekelte végig a bő kétórás műsoridőt, a számok között nem sokat dumált, de amit mondott, az abszolút a helyén volt. Profi szórakoztató, érzékeny előadó, tudja, mikor hagyja dalolni a népet, mikor gyúlhatnak ki a telefonok elemlámpái (Shine a Light), és mikor csapjon bele egy lehengerlő rockabilly-blokkba. Nagy kedvencemet, a Heaven című számot kicsit átdolgozta, amitől abszolút kurrens lett. És igen, lélekben ott voltam 1985-ben, fülig szerelmes tiniként. Kell ennél több?