Hús-vér emberek a tévében

Vagy: „Képzeld, a Szabónak egy másik városban van egy gyereke valami nővel. Hat évig titokban tudta tartani, véletlenül derült ki…”

Mindegyikünk tud néhány ilyen kínos, megrázó vagy pikáns történetet, hiszen a városi és falusi pletykák gyorsabban terjednek, mint az influenza. Az emberek úgy mondják tovább ezeket, mint régen a népmeséket – az alaptörténet változik, hízik, alakul, aztán kiderül, hogy minden egész máshogy volt.

„Nikolett egyszerre több munkát vállal, hogy gyermekeinek mindent meg tudjon adni és fiatal kora ellenére jó anyukájuk tudjon lenni. Erőfeszítései ellenére a gyámügyesek elveszik tőle gyerekeit, mint kiderül szomszédasszonya közbenjárása miatt.” Ez a harmadik történet már az RTL Klub napi áldokumentumfilm-sorozatából származik. A gyanú árnyékában már májusban hatalmas nézettséget produkált, pedig akkor csupán néhány epizódot vetítettek le – tesztelésképpen.

Az áldoku érdekes műfaj: kitalált történet valósként tálalva, vagy igaz történet, de nem a valódi szereplőkkel. A legnagyobb magyar kereskedelmi tévécsatorna ez utóbbit adaptálta Németországból, ahol egy hasonló sorozat már évekkel ezelőtt komoly sikerszériát produkált. Az ráadásul kitalált sztorikkal operált, a magyar verzió epizódjai pedig állítólag igaz történeken alapulnak. Az RTL Klub ugyan azt tartotta a legfontosabbnak közölni a sorozatról, hogy hősei hétköznapi emberek, akik köztünk élnek, szomszédaink, ismerőseink lehetnének. „Olyanok, mint mi: békés életre, szerető családra, kiszámítható jövőre vágynak. Azt gondolják, hogy a jó embereket nem érheti baj. Ám egy nap rájuk vetül a gyanú árnyéka, és világuk összeomlik.”

Szerintem azonban a sorozat fő vonzereje az amatőr színészek néha zavarba ejtően hiteles és profi játéka. Hirdetésre jelentkezők közül választják ki a szereplőket, és bizony megemelem a kalapom a castingot vezető szakemberek, valamint az epizódok rendezői előtt. Mert a színészi tehetséget észrevenni nem könnyű, és amatőrökkel dolgozni sem lehet könnyű, bár, ki tudja, talán ők kevesebbet hisztiznek, mint azok a sorozatsztárok, akiknek kötelező néznivalóként tudom ajánlani A gyanú árnyékában-t. A főnökeiknek szintén. Mert ahogyan ezek az utcáról becsöppenő emberek átélik a szerepüket, ahogy nevetni, sírni, őrjöngni, magukba roskadni tudnak, az egészen elképesztő.

Reklámblokkok nélkül háromnegyed óra naponta, ennyit leforgatni komoly teljesítmény a stáb részéről. Az operatőri munka is a valódi dokufilmre hajaz, sok a kézikamerás felvétel, futnak a szereplő után, rásvenkelnek az arcára satöbbi. Az egyetlen negatívum, hogy hülyének nézik a kedves nézőt, mert a narrátor legtöbbször ugyanazt mondja el, amit látunk a képen. „Nikolett nagyon szeretné megsimogatni gyermekeit, de a kerítés elválasztja őket egymástól. És érkezik a nevelőnő” – adja tudtunkra, miközben azt látjuk, hogy Nikolett nagyon szeretné megsimogatni gyermekeit, de a kerítés elválasztja őket egymástól. És érkezik a nevelőnő. Szóval ez a lebutítás felesleges, mint ahogy az is, hogy a reklám után a narrátor szép lassan megismétli nekünk mindazt, ami addig történt, mintha szellemi fogyatékosok lennénk. Az viszont jó ötlet, hogy a szereplők időnként interjú-szerűen, premier plánban értelmezik a velük történteket, elmondják, hogy érezték magukat a sztori egyes pontjain. Szintén „realista” húzás, hogy a külső helyszíneken kitakarják a rendszámtáblákat, órisáplakátokat, vagy a véletlenül lefilmezett emberek arcát.

A gyanú árnyékában olyan, mintha ügyes kezek összegyúrták volna nekünk a Fókuszt, a Barátok közt-öt és a Mónika Show-t. És sokkal jobb, mint a felsoroltak külön-külön. Néha az esti híradókat is érdemes kihagyni miatta...