Hűen az értékhez

Megmaradt komolynak. Komoly tartásúnak. Nem tudta őt megváltoztatni a globalizált médiapiac. Nem lett bóvli és bulvárcsemege. De nem is gondoltuk, hogy esetleg lehetne. Nem volt ő soha könnyűipar. Koncz Zsuzsa volt, a korhangulat érzékeny dalmondója. Az a Koncz Zsuzsa, aki valamikor a hatvanas években állt a kikötött Mahart-hajón, s a komor-borongós hangulatú tájban messze hangzón elénekelte a Rohan az idő című örökzöldjét. Ebben a korabeli fekete-fehér klipben, ahogy ujjatlan garbóban, lezser daccal énekelte: „jöjj el hát, mert ha válni kell, vissza nem jő ez az idő, és nem pótolhatod sohase már”, benne volt a kor ízig-vérig. Benne volt egy korszak életérzése, egy korszak különösen pulzáló atmoszférája. S benne a pótolhatatlan lehetőség elvesztésének melankóliája. Benne a jelbeszéd – amellyel mindvégig mondta a dolgait. Azt, hogy „ha én zászló volnék (...) nem lennék játéka mindenféle szélnek”. Meg hogy „azt hiszed, hogy nyílik még a sárga rózsa, azt hiszed, hogy hallgatunk a hazug szóra...” és hogy „miért hagytuk, hogy így legyen” meg, hogy „a királyé nem leszek, nem leszek, akkor inkább elmegyek, elmegyek”. Majd azt, hogy „fordul a világ”. Mondta kortárs szerzők és régi költők igazával. Lassan, hogy megtörténjen... s megtörtént: fordult a világ. De Koncz Zsuzsa nem. Megmaradt komolynak. Komoly tartásúnak. Nem csalta meg a rá figyelő nemzedékek sorát. Hű maradt az értékhez. (tébé)