Hommage à Szentpétery

„Megtesszük, amit nem teszünk meg, és nem tesszük meg amit megteszünk. Valahol rettenetes csönd van.”
Pilinszky János

Főiskolai felvételire készített fel Thirring Viola Komáromban. Az óra után siettem, hogy elérjem a Dunaszerdahely felé induló vonatot. Egy hosszú, egyenes úton kapkodtam a lábaimat, nem nézegettem se jobbra, se balra, amikor egyszer csak egy csoda jött felém. Lassítottam a lépteimet, bámulva, csodálva őt: a Nőt nyári kabátban, kalapban, fehér ridiküllel a kezén. Ringatózva járt a sok szürke ember között. Ő volt a Színésznő: Szentpétery Ari. Ilyet én addig csak Vittorio de Sica filmben láttam, a színésznőt úgy hívták, Sophia Loren.

Kábultságomból igazán az első személyes találkozásunk térített magamhoz, amikor szemben ült velem egy ízig-vérig ember és egy játékos, kacér nő.

Hosszú éveket töltöttünk együtt a pokolban, amit mi paradicsomnak hittünk és amit úgy hívtak – színház.

Pokol volt, mert a kommunista elvek alapján létezett. A kommunisták előnyt élveztek mindenben, a dramaturgia meghatározta a szocialista elvek alapján történő műsorválasztást és jó fizetést igazából csak a párttagságért lehetett kapni, nem a színpadi teljesítményért.

Paradicsom, mert néha becsúszott egy Brecht, Shakespeare és mi meg méterrel a föld felett lebegtünk. Szentpétery Arinak nagyon nagy szerepe volt abban, hogy ezeket a kilengéseket túléljük. Hozzá mentünk, ha jól éreztük magunkat a világban és még inkább, ha rosszul. És ezt tehettük a nap minden órájában. Akadt nála száraz kenyér, egy kis zsír, és persze valami borocska. Nála hagytuk bajainkat, örömeinket.

Az évek teltek, múltak, én elkerültem a színházból. Hosszú kihagyás után visszatértem, így az életünk újra személyessé vált. Ari embersége irányomban mit sem változott. Az élet egyikünkhöz sem volt kegyes. Ő egy súlyos betegségből kezdett kilábalni, én pedig egy drámai fordulatokkal terhes időszak kellős közepén találtam magam. Tartottuk egymásban a lelket. Színházi létem időszakos volt, így nekem maradt a birkózás a hétköznapokkal, neki pedig menedékként ott volt a színház a felejtésnek és anyagi biztonságnak. Nem szorult rá soha senkire. Élete két síkon mozgott – ott volt a lánya, Anna és ott volt a színház. Anna emberi es asszonyi tisztaságával, az élethez való hozzáállásával egy két lábon járó csoda. Két fiút nevelt fel – az egyik egy példás családapa, a másik egy szülészeti műhiba következtében megsérült ember lett. Ari mindkét unokáját mérhetetlen szeretettel és gondoskodással vette körül. Annáért megszakadt a szíve. Ari életében Anna volt a realitás, a szeretet, a fájdalom, a megértés és az ellenkezés. A színház volt a szerelem, a bódulat, a szép és a jó iránti vágy. Anna volt az örök, a színház, a változó világ.

Színházi életében sok-sok igazgató és még több mindenféle (jöttment) rendező váltotta egymást. Azt, hogy a váltással a helyzet rosszabbodhat, nem engedte magához. Az új mindig a jobbat is jelentette számára. „Csodákban hittem, s napjuk elfeledtem” – írja Radnóti: az idősödő színésznőnek ezzel az érzéssel kellett szembenéznie. A színházba már csak nézőként járt be, kikunyerált jeggyel. Ott is úgy jelent meg, olyan összeszedetten és elegánsan, mint egy díva. Még mindig várt a lehetőségre egy általa szeretett új igazgató reményében, de ez csak egy álom maradt. Valami kis fényt jelentett az életében egy telefonhívás, amelyben arról értesítették, hogy a Magyar Köztársaság kitüntette. Boldogan készült a pozsonyi ünnepi átvételre.

Más az álom, és más a valóság. A kitüntetést végül is egy postás hozta házhoz, mint ahogy a mindennapi ebédjét is. Valaki becsönget és átad egy csomagot – a  címzett meg átveszi. Na, ebből álljon fel valaki!

Az élet egyre terhesebb lett számára, akik segíthettek volna, csak átnéztek rajta. Végül elment – nem csendesen, békésen, de nagy kínok között.

Amilyen engedékeny volt életében, az életét meghatározó emberekkel, olyan kemény volt halálában. Megtiltotta, hogy a színház részt vegyen a temetésén. Két verssel búcsúzott az élettől – így a saját temetését is maga szervezve búcsúzott a világtól.

Döbbenet ült rajtam. Lélekben átöleltem. Napokkal a temetése után most úgy érzem, ő ölel engem.