A válságok is érlelik az embert

Mi volt hát pályád legnagyobb szomorúsága?
Hogy annak idején a mostohánál is mostohább körülmények között kellett az egykori Magyar Területi Színházhoz kerülnöm. Amikor hatalmi szóval és egyetlen tollvonással megszüntették Pozsonyban az Állami Faluszínházat, többedmagammal a komáromi társulat tagja lettem. Itt szerződést kaptam ugyan, de lakást hozzá nem. Akkor voltam éppen szülés után, így más választásom nem lévén a néhány hetes kisbabát Rozsnyón, a nagybácsikáméknál kellett hagynom. Én pedig, anyatejjel a mellemben és magas lázzal, napokig házról házra kilincseltem Komáromban albérletet keresve. Azt az időt, amíg idehozhattam a kislányomat, nem lehet elfelejteni. Nem is titkolom: azokkal a hetekkel máig sem tudok magamnak igazán elszámolni. Bár abban szintén biztos vagyok – nyilván akkor is sejtettem –, hogy halálosan boldogtalan lettem volna, ha feladom a pályát és színház nélkül maradok.
A teljes interjút a csütörtöki Új Szóban olvashatják!