Hogyan ettem kutyát

Gál Tamás a közönség gyűrűjébenSomogyi Tibor felvételeiA darabot a kalinyingrádi születésű, kortárs orosz színész-drámaíró személyes élményei alapján írta: a csendes-óceáni orosz flottánál töltött három évét dolgozta fel benne – megrázóan, egyúttal szórakoztatóan. Ezért a drámájáért Griskovec 1999-ben Három nővér-díjat kapott. A darabot Czajlik József rendezte.

A fiatal rendezőt évekig a budapesti Bárka Színházhoz kötötte a munkája. Néhány hónapja újra hazai vizeken evez, a Griskovec-monodráma a közelmúltban alapított Epopteia Társulás égisze alatt jött létre, amely mögött rajta kívül Gál Tamás áll. Kettőjükkel a bemutató kapcsán beszélgettünk.

Úgy tűnik, szívesen nyúl kortárs orosz szerzőkhöz, ami nem nagy divat mostanában.

Czajlik József: Attól függetlenül, hogy itt, Közép-Európában megpróbálunk úgy tenni, mintha kikerültünk volna az „orosz kulturális befolyás” alól, az orosz dráma a világirodalom jelentős drámairodalma. Olyan folyamatok elindítója vagy kiteljesítője mind a mai napig, amire oda kell figyelni. Mert jók az orosz drámák. Erőteljesen fogalmaznak meg bizonyos dolgokat, és igazán izgalmas alapanyagot nyújtanak. Hogy miért nem játsszák őket errefelé, ezzel nem foglalkoznék, hiszen csak találgatni tudnék. A nyugati drámairodalom hamarabb „beúszik” a magyar köztudatba, a fordítók közül is többen és magasabb szinten foglalkoznak vele. De ez nem az orosz dráma hiányosságait jelzi.

Ezúttal miért esett a választása erre a monodrámára?

Cz. J.: Jevgenyij Griskovec ma már világhírű szerző, pár évvel ezelőtt éppen ezzel a darabbal robbant be szinte a semmiből a köztudatba. A Hogyan ettem kutyát a saját improvizációiból, előadásaiból megírt „forgatókönyv”. Egyrészt azért választottuk, mert a monodrámái közül ezt fordították le magyarra, másrészt régóta ismerem a darabot. Eddig elsősorban azért nem akartam foglalkozni vele, mert úgy gondoltam, hogy ezt a darabot, amelyet Griskovec a személyes élményei alapján írt, csak ő tudja igazán előadni. Később azonban Lengyelországban Marek Szitarski színész kiválóan állította színpadra, és mesélt arról is, milyen nagyszerű volt számára ezzel a darabbal foglalkozni. Ez még jobban ösztönzött arra, hogy én is színpadra állítsam.

Milyen volt a közös munka Tamással?

Cz. J.: Új tapasztalatot jelentett mindkettőnk számára. Soha nem rendeztem monodrámát, Tamás pedig soha nem szerepelt monodrámában. Emellett tökéletesen szabadon, mindenfajta intézményi megkötöttség nélkül, saját kezdeményezésünkből készítettük az előadást, vagyis ott és akkor próbáltunk, amikor akartunk vagy tudtunk. Nagyfokú szabadságot adott, hogy senkihez sem kellett kötődnünk. A fokozott figyelem, az egymásra koncentráltság újabb pozitív hozadék volt: megtapasztalhattuk, milyen intenzív energiák születhetnek abból, ha egy rendező és egyetlen színész dolgozik együtt. Természetesen voltak segítőink is, mint Hunčík Péter, aki konzultánsként szerepel a plakáton. Azért nem dramaturg, mert annál több. Nagyon erős töréspontokat tudott felmutatni számunkra. És meg kell említenem Őry Katit is, aki a „dizájnt” tervezte.

Milyen kihívást jelentett az ön számára a darab? Hiszen monodrámát még nem játszott.

Gál Tamás: Valóban nem, a Villon-estemet viszont hasonlíthatjuk monodrámához, A helység kalapácsát szintén, bár teljesen más jellegűek. Azt hiszem, egy monodráma hatalmas kihívás minden színész számára, ugyanakkor hatalmas iskola is. Ezt a próbafolyamatot úgy könyveltem el magamban, mint a főiskola folytatását, mert rengeteget tanultam ez alatt a három hónap alatt, amelyben voltak intenzívebb és úgynevezett elemző korszakok.

Hol helyezné el az eddigi pályáján ezt az előadást?

G. T.: A pályám csúcsának nevezem. De általában minden színész azt tartja a legfontosabbnak, amivel éppen az adott időben foglalkozik. Ha hisz a darabban, természetesen.

A dunaszerdahelyi bemutató után hol láthatja még a közönség a darabot?

G. T.: Kaposváron a Munkácsy Gimnáziumban is be fogjuk mutatni. Nagy előnye az előadásnak, hogy tulajdonképpen bárhol eljátszható, a legkisebb szobától a legnagyobb auláig. Visszük magunkkal a díszletet, és bárhol egy kis stúdiószínházat varázsolunk. Hogy a továbbiakban hol lesz látható, az attól függ, lesz-e rá igény a művelődési központokban, esetleg a színházaink látnak-e benne fantáziát. Mert nagyon szívesen bemutatnánk mind Kassán, mind Komáromban.