Hogyan bánjunk el az útleveles ügyféllel – reality show

Hosszan fontolgattam, érdemes-e leírni ezt a három évvel ezelőtti történetet. Különösen azért, mert az egyenruhások hivatali packázásai messze eltörpülnek a korrupt vagy ittas rendőrök lassan mindennapossá váló akciói mellett. És hát az ügyintézést végigkísérő, megalázó helyzetek legrafináltabbjai is könnyebben (vagy legalábbis biztonságosabban) átvészelhetők, mint egy alkohollal átitatott zsaru vezette négykerekűvel való találkozás. De mert ismét közeleg az ideje, hogy megtegyem, amit tenni kell, csak nem hagyott nyugodni a téma, és papírra vetettem mégis. (Megengedem, azóta változhattak a hivatali közállapotok. S ki tudja, hátha véletlenül az ügyfelek javára...) Az alaphelyzet sokaknak ismerős lehet: az ember időnként rákényszerül, hogy új útlevelet csináltasson. Mivel a munkámból kifolyólag meglehetősen gyakran „ingázom” a szlovák–magyar kishatáron, hamar megtelik pecséttel az úti okmányom. Újat igényelni a járási székhelyünkön, Érsekújvárott szoktam. A közigazgatásireform-problémák egyike ugyanis éppen arra a helyre jellemző, ahol élek: Párkány azok közé a városok közé tartozik, amelyek számára ez ideig valahogy egyetlen kormányzat sem bírt „kiutalni” egy járásiszékhely-státust. (Holott 1960-ig az volt, s már csupán a párkányi régióba tartozó huszonkét település harmincötezer lakosa miatt is megérdemelné újra, akik olykor hetven kilométert utaznak a járási hivatalba, kórházba stb.) Ami az útleveleket illeti, azokat, ugye, a csendőrparancsnokságon intézik. Csak halkan jegyzem meg, hogy kéthetente fél nap erejéig a párkányi őrsre is le szokott utazni egy hivatalnok, hogy begyűjtse a kérelmeket. A lányomét be is gyűjtötte, de hiába csatoltuk hozzá az anyakönyvi kivonatot, hogy nem „-ová” a lelkem, az új útlevélen direkte mégis hozzátoldották a nevéhez. S amikor reklamáltunk, az egyenruhás odavetette, hogy ő visszaviheti, de a javított változatért újra ki kell fizetnünk a teljes illetéket... Jómagam ennek a Hogyan bánjunk el az útleveles ügyféllel című reality show-nak az első fordulójából okulva gondoltam úgy, hogy a sajátommal inkább a járási központban próbálkozom. Igaz, Érsekújvárott is csak szerdán tartanak „hosszú napot” (ami egy átlagember számára nagyjából a normális munkaidőt jelenti), de ha kora reggel felülök a vonatra, nem lehet semmi gond. Tehát lefényképezkedtem, s beszereztem a megfelelő nyomtatványt és a hatszáz koronás okmánybélyeget. Ennyit kellett ugyanis fizetni, ha az ember azt akarta, hogy egy hónap alatt elkészüljön az útlevele. Ha sürgős, akár három vagy egy nap alatt is kész lehet, a legfelső tarifa kettőezer-négyszáz korona. Nekem is sürgős volt, de hatszáz koronáért (plusz fénykép- és vonatköltség). Majd ötven kilométeres vonatozás után reggel fél nyolckor meg is érkeztem a tett helyszínére. Igaz, hogy csak nyolckor kezdenek, de biztos, ami biztos... Én lettem a tizenhatodik. Az útlevélosztály rögtön a földszinten van, egy félhomályos folyosón. Szúrós szemű rendőrök mindenfelé, mit mondjak, elég nyomasztó hely, akár büntetett előéletű az ember, akár nem. De vártunk. Egy idő után szépen sorban már nem lehettet, mert túl rövidnek bizonyult a folyosó. Vagy negyvenen lehettünk, amikor negyed kilenc után kinyílt az ajtó, és behívták az első szerencsést. Hogy mennyire az volt, az akkor derült ki, amikor alig háromnegyed óra elteltével (már a kilencedik voltam a sorban) valahogy megállt a mozgás. Senki se be, se ki. Újabb háromnegyed óra várakozás. Ekkor az egyik, sorban álló kismama férje (az útlevélkérelmeket csakis személyesen lehet benyújtani) látva, hogy neje egyre fáradtabb, bekopogott. Aztán még egyszer bekopogott.

– Várjanak! – vágta ki az ajtót egy morc képű egyenruhás hölgy. Enynyi. A fiatalember szóhoz sem jutott. Fél tizenegykor, amikor már többen félhangosan zúgolódtak, többet megtudtunk.

– Elromlott a számítógép, már javítják – közölte a fentebb említett rendőrnő (vagy adminisztrátor?!). Valaki óvatosan megjegyezte, hogy ha úgyis csak beszedik a nyomtatványokat, minek a számítógép, de az egyenruhás mintha meg sem hallotta volna. Ismét vártunk. Fél tizenkettőkor kiszólt egy fiatalember, hogy lehet oszolni, csak egy órára jöjjünk vissza, hiszen addig ebédidő, miegymás. Nekem éppen ekkor ment el az olcsó személyvonatom hazafelé, a harmincnyolc koronás. Az „Eurocity” délután kettőkor már kilencvennyolc korona. No, de addigra beadom, be én, gondoltam! Igaz, hogy az állomás két kilométerre van a rendőrségtől, de ebéd helyett futhatok is éppen. Fél egykor visszasompolyogtam az útlevélosztályra. Én voltam a hatodik. Ismét vártunk. Negyed kettőkor behívták az első ügyfelet, majd a másodikat. Ő gyanúsan gyorsan jött ki azzal, hogy megint elromlott a számítógép. „Fél óra” – üzenik bentről. Elment a „drága” vonatom, sebaj! Negyed háromkor indul egy újabb személy, most már csak azért is kivárom! Pontban negyed háromkor kijött az egyenruhás hölgy, és bejelentette, hogy aznap már nem lesz félfogadás. A következő vonatom fél négykor indult volna. De nem indult. Egyáltalán semmilyen vonat nem indult akkor délután semerre. Valami tönkrement a fő villanyvezetékben. Vagy a vasutasok tudhattak valamit?! A pályaudvaron több sorban állóval is összetalálkoztam, köztük a kismamával és férjével. Nem tudom, ők melyik faluból utaztak be a járási székhelyre, és hány órakor érkeztek haza. Én este negyed hétkor, dolgomvégezetlenül. (A rendőrségen, várakozás közben majdnem újra végigolvastam Franz Kafka A kastély című könyvét, amelyben a szerző afféle hagymázos vízióként vezeti végig hősét egy hivatalnokok lakta „kísértetfalun”. K., a földmérő, mindvégig küzd az embertelenség gépezetével, mégsem jut el a talán nem is létező kastélyba. Elakad a bürokrácia butaságba csomagolt útvesztőjében...)

Két nappal később, ugyanott: sorba álltam, bejutottam, köszöntem. A hölgy szó nélkül átvette az okmányaimat, ellenőrizte a személyi igazolványom adatai szerint, azt visszalökte, majd ennyit mondott: – Egy hónap! És már kinn is voltam. Se számítógép, se köszönés, se semmi. Csak én, az adófizető polgár, és az egyenruhás, egyenarcú hivatali apparátus, a maga képzelt felsőbbrendűségével, amely elvileg, ugye, „érettem”, az ügyfélért, az állampolgárért kellene, hogy dolgozzon. S nem azért, hogy szinte dupla nullás ügyként kezeljék a sima okmányintézést. Ráadásul olyan modorban, mintha minden ügyfél potenciális bűnöző, vagy esetleg családapának, kismamának álcázott kettősügynök lenne. Akiket dupla nullával kell elintézni.