Hit a művészet játékosságában

Eredményeit felhasználták a szürrealisták, a neoavantgarde kísérletek is sokat merítettek belőle, s a posztmodern szövegirodalom is sokat köszönhetett a dadaista szómágiának. Nem beszélve a XX. század második felének elméleti trendjeiről, Paul Feyerabend „anarchista” vagy „dadaista” ismeretelméletéről, vagy Jacques Derrida dekonstrukciós írástechnikájáról, amelyet néhányan a derridadaizmus terminussal illetnek. Mégis: a dadaizmus sok olvasóból inkább értetlenséget, sőt ellenszenvet vált ki, talán annak is köszönhetően, hogy a magyar olvasási kultúra még ma is a „nyugatos” ízlésvilágra épül, a „klasszikus” Babitson vagy József Attilán csiszolódott, s a korai Kassák vagy Barta Sándor-féle poétikákra meglehetősen lanyhán, ha nem elutasítóan reagál. Persze ebben az elutasító magatartásban maga az irányzat is ludas, hiszen a meghökkentés, a botrány és a harsány reklámfogások végigkísérték a mozgalom történetét.

A dadaizmus a svájci Zürichből indult útjára, a Cabaret Voltaire-ban találkozó művészek irányzataként, valamikor 1916 februárja táján. Bár a precíz filológusok és akadémikusok kiderítették, hogy a kru négereknél így hívják a szent tehén farkát, hogy Olaszország bizonyos vidékein a kockát és az anyát nevezik így, s hogy a falovacska, a dada és a kettős igenlés az oroszban és a románban is: DADA, a dadaisták tiltakoztak a szó értelemmel való felruházása ellen. A dada szó nem más, szerintük, mint a teljes értelmetlenség, a lázadás és a tagadás jelképe, amely egy Larousse-szótár lapjai közé csúszott papírvágó kés eredményeképpen vált az irányzat névadójává. Az első dadaisták közé a román Tristan Tzara és Marcel Iancu, az elzászi német Hans Arp, valamint Hugo Ball és Richard Huelsenbeck sorolhatók, ez utóbbiak Németországból érkeztek Svájcba. Nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy az irányzat Párizst is meghódítsa (Man Ray, Francis Picabia, Louis Aragon, Paul Eluard, Philippe Soupault, André Breton vagy Marcel Duchamp neve valószínűleg ismerősen cseng az olvasóknak): 1919 végén „Tzara úgy érkezett meg Párizsba, mint a Messiás” – írja André Breton. A svájci dadával szinte egy időben Berlinben és New Yorkban is megjelent a dada, majd több európai irodalomba, köztük a magyarba is betört.

A magyar dada főleg Kassák Lajos köréhez köthető, a Tett és a Ma folyóiratokhoz, valamint Barta Sándor Bécsben szerkesztett Akasztott Ember című folyóiratához. De fiatalkorában közel került a párizsi dadaizmushoz Illyés Gyula is, aki később radikális fordulatot hajtott végre. Pozsonyban a Forum című lap közölt dadista munkákat – írja a kötetet összeállító Beke László, aki a mozgalom magyarországi utóéletével is foglalkozik. Ide sorolja Altorjay János, Erdély Miklós, Szentjóby Tamás és efZámbó István ’60-as, ’70-es évekbeli happeningjeit, több zenekart, köztük a ’80-as években jelentkező Albert Einstein Bizottságot is, valamint néhány költőt: a fonikus költészetet művelő Szkárosi Endrét, Ladik Katalint és Szilágyi Ákost, valamint a vajdasági alternatívokat, Badadát és drMáriást. „A dadaizmus továbbélésének újabb eseményei közé tartozik egy fantasztikus felfedezés: sikerült rekonstruálni egy teljesen ismeretlen magyar dadaista, a felvidéki származású Tsúszó (Csúszó) Sándor életművét” – írja Beke László, aki a kötetbe dadaista kiáltványokat, visszaemlékezéseket, elméleti írásokat is beválogatott a dadaista „versek” mellé. A dadaizmus antológiája így vált teljessé, repezentatív kötetté.

(Beke László szerk.: Dadaizmus antológia, Balassi Kiadó, Bp., 1998)